hetedik - az uborka okító hatása

Elnézést kérek, mindazoktól akiknek tegnapra ígértem a rész érkezését. Nem szándékosan csúsztam a résszel - sem el az iskolában -, csak egy szerencsés esés miatt enyhe agyrázkódást szenvedtem, így nem nagyon volt lélekrerőm - főleg mert egész nap ki voltam ütve - a rész megírásához. De, most nagy szívvel-lélekkel meghoztam nektek. Két oldallal hosszabb, mint szokott. Így sikerült. Nos, jó olvasást.
ui: Szomorúan tapasztalom, hogy a megjegyzések számai kezdenek vissza esni. Ha esetleg a történet minősége romlik, akkor kérlek titeket jelezzetek. Nem fogok senkit sem ráerőszakolni a megjegyzés írására, a részek anélkül is érkezni fognak, hiszen a történetet magamnak is írom. Viszont nagy inspirációt jelentene. Minden estere akik írtak, azoknak most is - mint mindig - nagyon köszönöm szépen:)

Mostanában igazán megbecsülöm a nyugodt napokat az életemben. Hálát adok az Istennek, amiért nem szórt az elmúlt hétben semmi átkot a fejemre. Megköszönöm neki Harry meglehetősen nyugodt kedélyállapotát, a sok elfoglaltságát és az ebből következő magányosan töltött napokat. Az elmúlt héten két csodálatos könyvet sikerült elolvasnom és a kedvenc sorozatom új részeit is végre bepótoltam. Nagyon kellemes pillanatokat éltem meg. Sokat aludtam és ettem. Napokat töltöttem a kanapén egy könyv vagy esetleg Harry laptopja társaságában. Igaza lehetett Harrynek az étkezésemmel kapcsolatban. Elég sok édességet és nehezebb ételt ettem a múlt héten és most sokkal kerekebbnek nézek ki. Jó rendben. Az igazság az, hogy csak fél kilogrammot híztam az eredeti súlyomhoz képest, de ez számomra akkor is haladás. Jobban érzem magam tőle. Sohasem gondoltam, hogy egyszer a plusz súlyomtól fogom kellemesebben érezni magam. Nos, változik a világ és változok én is. Minden változik, csak Harry nem! Ő szerintem sohasem fog megváltozni. Apropó Harry! Egy hatalmas szendviccsel pattan le mellém a kanapéra. Nekem rögtön megakad a szemem azon az ínycsiklandozó uborka szeleten, ami a szendvicse bal oldalán kandikál ki. A nyál azonnal összefut a számba és már elindult az a visszafordíthatatlan folyamat. Meg láttam és eldöntöttem, hogy az kell nekem. Pontosan így történt ez Harryvel. Az is "szerelem" volt első látásra. Pont, mint most azzal a drága uborkával is. Mint mindig én a szívemre hallgattam. Pici ujjacskáimmal óvatosan húzom ki az uborkát a szendvicsből és hatalmas élvezettel harapom ketté. Imádom, amikor ropog az uborka a fogam alatt. Miután, mint egy óvodás ki rágtam az uborka belsejét, akkor szépen a szélét és megeszem. Egyszerűen nem tudom máshogyan elfogyasztani. Az évek alatt bevésődött ez a mozdulat és már akkor sem tudnám eltüntetni ezt a szokásomat ha akarnám. De nem is akarom! Arra leszek figyelmes, hogy Harry feltárja a szendvicsét és a benne lévő uborkákat – még kettőt – ki piszkál a szendvicsből. A szemöldökömet ráncolom. Csak nem utálja az uborkát? Az bűn! Lelopom az egyik uborkát a tányérjáról és erre a a mozdulatra a tekintetét rám kapja. Ijedtemben az egész uborka szeletet beletömöm a számba. Eltudom képzelni milyen viccesen nézek ki. Harry elmosolyodik, majd az utolsó uborkát fogja meg, felemeli az egyik apró kezemet, széttárja az ujjaimat és beleteszi a tenyerembe az uborka szeletet. Értetlenül pillantok rá. Ó nem is figyel rám. Vissza rendezi a szendvicsét.
- Nem szereted az uborkát? - kérdezem mielőtt beleharapna a szendvicsébe. A száját már kinyitotta és a nyelvét is kinyújtotta – megfigyeltem a nyelvét mindig kinyitja étkezés közben, édes – éppen csak a falatot nem helyezte be az ajkai közé. Leengedi a szendvicsét a tányérra. Rám pillant.
- Imádtam – mosolyog – Egy nyáron túl sokat ettem belőle, reggelre alig kaptam levegőt egy csomó kiütés jelent meg a bőrömön. Túlfogyasztás miatt allergiás rohamokat idézett elő. Soha többé nem ehetek uborkát. Nem is értem, én tojásosat kértem uborka nélkül – sóhajt, majd újra kezébe veszi gigantikus szendvicsét, ami most már száz százalékosan uborka mentes – Így tanultam meg, hogy amit szeretsz, abból csak mértékkel kaparinthatsz meg egyszerre, különben örökre elveszted – motyogja. Egy pillanatra felém kapja a tekintetét. Csak egy pillantás az egész. Máris a szendvicsének szenteli mindent figyelmét. Utálom az idióta kétértelmű mondatait. Sohasem tudom, hogy azok nekem szólnak-e, vagy csak úgy az élet nagy dolgairól. Egy filozófus veszett el benne. Egy kibaszott filozófus.

Egy pihentető fürdő után hófehér pihe-puha köntösben sétálok fel a hálóba. A köntös a padlót súrolja, így hát egyértelmű, hogy a Harryé. Nem törődök különösebben vele. Nincs okom rá, hogy tiszteletben tartsam a személyes terét, hiszen ő sem teszi meg ezt értem. A köntöst egy kicsit felhajtom mielőtt beülök az kipárnázott ablakpárkányra. A térdemre kulcsolom a karomat, miközben a szállingózó hópelyheket figyelem. Errefelé igencsak meg kell becsülni azokat az órákat, amikor havazik, mert nem sokat láthatja ám az ember. A fejemet a térdemre hajtom és boldogan figyelem, ahogyan a hatalmas hópelyhek sűrűn hullanak alá. Biztos vagyok benne, hogy holnapra elolvad az egész és tiszta latyak és kosz lesz az utca. A gyönyörűséges pillanatok után napokig a koszban pompáznak az utcák. Undorító!
Így hát én is, pont mint mindenki más megpróbálom magamba szívni ezt a csodálatos látványt. Ismét kisgyereknek érzem magam, aki nem vágyik másra csak, hogy foghassa a kis szánkóját és boldogan csúszkáljon a leejtőkön. Kár, hogy én sohasem tehettem meg ezt. A szüleim túlságosan féltették egy szem lányukat. Nem engedtek engem soha, sehova. Talán ezért is váltam olyanná, amilyen vagyok. Hálátlan kis picsává. Aki buliról-bulira jár. Minden lehetőséget megragadtam, hogy szórakozzak. Már szégyenlem is magam érte. Rettentően. Hálásnak kellett volna lennem a szüleimnek és nem hátat fordítani nekik és csak élni az életet. Akkor talán nem itt tartanék! Most aztán piszkosul csodálatos életem van. Biztosan erről álmodik mindenki. Nos, én nem.
Gyerekkoromban, amikor arra gondoltam, hogy anyuka leszek, akkor nem egészen ezeket a körülményeket képzeltem el. Határozottan nem. Viszont ezt nem köszönhetem másnak, csak is saját magamnak. Még csak Harryt sem hibáztathatom! Végül is ő nem annyira rossz ember, lehet hogy az elutasító stílusával csak magát védi. Valamilyen szinten meg is érdemlem az elutasítását. Viszont nem fogok elpártolni a tervemtől. Akkor is visszaadom neki mindazt, amit én kaptam tőle. Ötletem egyenlőre nincs, de majd úgy is jönnek a dolgok maguktól. Úgy, ahogy mindig is szoktak. A bosszúállás a specialitásom. Én már csak tudom, hogy a káröröm a legjobb öröm. Éppen, akkor mosolyodok el a gondolataimon, amikor egy alakot fedezek fel magammal szemben. Hirtelen pillantok fel, de amikor meglátom a szőke hajú, mosolygós srácot, akkor rögtön megnyugodok. Széles mosollyal pillant rám, így nekem is egy apró mosoly kúszik az arcomra.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Azt mondta Harry itt vagy fent így hát feljöttem, hogy én közöljem veled a csodálatos hírt – a szemei csillognak és ahogy mosolyog, a szívem megremeg. Olyan, mint egy aranyos kisfiú. Ellenállhatatlan.
- És mégis mi az a fantasztikus hír?
- Mivel említettétek, hogy házat kerestek a vőlegényeddel, így hát én is szétnéztem egy kicsit az érdekedben. A bátyám felesége egy ingatlan ügynökségnél dolgozik. Na, de ez lényegtelen. Az a fontos, hogy találtunk néhány elképesztő házat és arra gondoltam, hogyha ma ráérnél, akkor elmehetnék megnézni őket. Harry te és én. Na, mit szólsz hozzá? - miközben beszél, folyamatosan mosolyog és erőteljesen artikulál, folyamatosan csápol (mutogat) a kezeivel. Ezért egy halk kuncogás tőr fel belőlem. Szóval házat keresett nekem és Jordan Taylor Smith-nek a kitalált vőlegényemnek! Nos, úgy érzem ennek az ajánlatnak nem lehet ellenállni.
- Ez fantasztikus Niall! Köszönöm szépen – mosolygok rá – Összekapom magam és akár indulhatunk is. Fél perc.
- Szuper – csapja össze nevetve a tenyerét – Akkor szólok Harrynek! - pattan fel a helyéről és már ki is száguld a szobából. Esküszöm, hogy ilyen édes teremtéssel még életemben nem találkoztam. Apró mosollyal az arcomon szállok ki az ablakból és nyitom ki a szekrény ajtaját. Nem gondolkozok sokat az öltözékemen. Egy meleg sötétkék harisnya után az egyik új farmeromat kapom fel magamra. Felülre fekete hosszú ujjú felsőt, felé pedig bordó kapucnis pulcsit húzok át a fejemen. A hajamat lazán kötöm copfba. A kimaradt tincseket pedig megpróbálom a fülem mögé tűrni, de természetesen nem sikerül. Sohase sikerül. Kár volt így vágatnom, hiszen úgy is csak idegesít, nem érek el vele semmi mást. Nem leszek tőle különlegesen vonzó. Egy hajszálnyival – tudom nagyon szellemes vagyok – sem vagyok tőle különlegesebb, szebb vagy esetleg csinosabb. A Harryvel eltöltött éjszaka után mentem el fodrászhoz. Az nap úgy éreztem valami megváltozott bennem és ennek kézzel fogható bizonyítékát akartam. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire közel is álltam az igazsághoz. Vicces, hogy megéreztem a változást. Olyan volt az négy hét, mint a vihar előtti csend. Meglehetősen nyugodt. Tudtam, hogy hamarosan változni fognak a dolgok. Megérni az ember, amikor felhők gyűlnek a feje felett. Én pedig mélyen legbelül már előtte felkészültem az égszakadásra.
A lépcsőkorlátba kapaszkodva lépdeltem le a hófehér nappaliba. Még midig a fejemen hordozom a pár nappal ezelőtti sérülésem bizonyítékát. És nem tervezem, hogy beszerezzek mellé egy újat. Jobban teszem, ha mostantól óvatosabb leszek. Niall már kabátban áll lent a nappali közepén, amikor leérek. Úgy tűnik ő komolyan gondolta, hogy fél perc alatt kész leszek. Rámosolygok a szőke srácra, aki már a kezében tartja a fekete szövetkabátom. Furcsán áll a kezében az a nagy, sötét kabát. Hiszen rajta élénken világító kék sapka van és majdnem ugyanolyan színben pompázó kabát. Az a kabát olyan gyászos a kezében. Az ő boldog mosolyával és sugárzó természetével egyáltalán nem össze egyeztethető. Sokkal inkább illik Harryhez. Nem lepődök meg, hogy rajta is egy hasonlót találok, csak hosszabbat. A kabát majd csak a térdét súrolja. A nyakába egy sötétkék sálát akaszt és hagyja, hogy csak úgy lezseren lógjon ott. Fekete farmerja és sötét cipőjében, úgy néz ki, mint maga a kaszás. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ez a két fiú elválaszthatatlan – meg természetesen a másik hármat se hagyjuk ki. Egyszerűen csak nem illettek egymás életébe. Az alacsony, életvidám, bohókás szőke. Valamint az égimeszelő, komor, érzéketlen barna.
Különös párosítás.
Én pedig éppen kettejüket fogtam ki. Velük fogok házat nézni a nem létező vőlegényemnek és magamnak. Ez a hazugság kezd egyre bonyolultabbá válni. És mit fogunk tenni, majd ha a megvételi szerződést alá kell írni, de a vőlegény sehol? Mit mondunk majd? Elnyelte a föld? Belefullaldt a tengerbe? Lezuhant egy repülővel? Tudom. Biztos vagyok benne, hogy ezt az egészet nem húzhatjuk már így sokáig. Előbb-utóbb úgy is kiderül. A srácok nem hülyék. Már azt is furcsának tartották, hogy Harry nem mesélt nekik rólam. Ha majd elkezd növekedni a pocakom, akkor rögtön össze fogják rakni a képet. Csak hetek kérdése. És kétlem, hogy repesnének az örömtől, ha nekik kéne rájönniük a dologra, és nem Harry közölné! De ő tudja. Én nem szólok bele semmibe. Én nem teszek semmit. Nem akarok még jobban belekeveredni. Már ha ennél jobban lehetséges egyáltalán! Kétlem. Mindenesetre jobban járok, ha tartom a szám.
Szinte felüdülés kilépni a hideg Londoni utcára. Fogalmam sincs, hogy mikor voltam kint, úgy igazából – nem az erkélyen. Minden esetre, régen. Túl régen! Élveztem, hogy kint állhatok a szállingózó hóban, amik különlegesebbnél-különlegesebb alakot formáznak, amikor a fekete kabátomra hullnak. Annak ellenére, hogy a fülem szinte azonnal lefagy én élvezem. Magamba szívom ezt a különleges pillanatot, mielőtt bármi megszakítaná. Nos, igen nem is tartott sokáig. Hiszen máris Harry erős karját érzem, ami az enyémbe karolva finoman húz a hatalmas autó felé. Niall már készségesen be is pattan hátra, így nekem az anyós ülést kell elfoglalnom. Szívesebben utaztam volna hátul, de már mindegy. Miután Harry beindítja az autót egyszerre nyúlunk a hőfokszabályzóhoz, így hát ujjaink összeérnek. Egy pillanatra mind a ketten megmerevedünk. Az ujjaim megdermednek a levegőben, Harry pedig felveszi a hőfokot, majd valami olyat tesz, amiben teljesen biztos vagyok, hogy csak a családtag-vagy-és-én-nagyon-szeretlek álca fent tartásáért csinál. Hatalmas tenyerébe fekteti az én pici kezemet és megszorítja azt.
- Remélem megtaláljuk a tökéletes házat Kuzin - mosolyog. Megpróbálok visszamosolyogni rá. De valószínűleg az erős próbálkozástól, csak egy erőtlen vicsort sikerül nyújtanom. Minden esetre Harry továbbra is kezében tartja az enyémet. Amikor kikanyarodunk az útra, akkor úgy döntök, hogy inkább Niallnek szentelem a figyelmem. Igen az lesz a legjobb. Nem gondolhatok a kezemre, ami ég az övében az érintése alatt. Nem gondolok ilyesmire. Nem, nem, hiszen én éppen a bosszún töröm a fejem.
Igen, a bosszú, a bosszú a legfontosabb. Nem foglalkozunk a testi vágyakkal!

Az első ház egyáltalán nem nyűgözött le. Egy gazdag negyedben helyezkedett el. Hatalmas kőkerítéssel, előkerttel, hátsóudvarral, hatalmas felhajtóval, akkor garázzsal amiben nyolc autó is elfér. Pont olyan ház volt, mint amit a szüleim mindig is elképzeltek nekem. Az a csodálatos mesebeli palota, amiről édesanyám mindig mesélt nekem lefekvés előtt. Viszont én már nem vagyok nyolc éves, az a ház pedig a lehető legmesszebb áll az én elképzeléseimtől. Hiába felesleges cécó ez az egész házkeresés. Akkor sem fogok egy olyan házra rábólintani, ami úgy néz ki, mint amire ráborítottak egy adag cukormázat. Jesszus!
A második ház szintén a gazdag környéken volt. Viszont hatalmas kőfalai azonnal unszimpátiát váltottak ki belőlem. Fekete vaskerítése pedig határozottan riasztó volt. Még be sem léptünk a kapun de én már azonnal sikongatni, kezdtem, hogy "Nem, nem, soha az életbe!", így hát tovább haladtunk.
A harmadik házhoz.
Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, amikor Niall ismét ebben a negyedben elhelyezkedő szám címét adta meg. Amikor meghallottam, hogy ebben a negyedben van, akkor már nem is érdekelt tovább. Egyáltalán nem akarok itt lenni. Utálom ezt a negyedet, ezt a városrészt. Ez egy szar, sznob hely. És ezt én tudom a legjobban ezen a világon. Hiszen itt nőttem fel.
Ebben a pillanatban Harry leállítja az autót. Én a fejemet lehajtom, fel sem nézek. Niall már boldogan ki is pattan az autóból. Én pedig ott maradok bent Harryvel. A következő pillanatban viszont egy olyan hangot érzékelnek hanglokátoraim, amire rögtön felkapom a fejem. Ijedten pillantok ki az autó ablakán. Ó, Istenem mond, hogy nem! Kérlek, kérlek mond, hogy ez csak egy vicc. Mond, hogy csak szórakozol velem. A pulzusom rögtön százhúszra emelkedik, a hátamon a szőr feláll és a sírás fojtogat. Ó basszus! Harry a kilincsért nyúl, amikor elkapom a karját. Értetlenül pillant rám. De, amikor látja a szemeimben azt a felmérhetetlen ijedtséget, akkor rögtön visszacsukja a kocsi ajtaját.
- Mi az?
- Harry el kell tűnnünk innen. Most azonnal! - szorítom meg a karját.
- Mi? Ne szórakozz! Nekem tetszik ez a ház, meg akarom nézni belülről – hát persze, hogy tetszik neki a ház. Olyan az ízlése, mint nekem. Nekem pedig tökéletesen olyan, mint az anyámé. Természetes, hogy tetszik neki a ház, amiben felnőttem. Kikapcsolom az övem áthajolok az ülésén és a kocsi ajtaját bezárom egy gombnyomással. Harry értetlenül pillant rám, és éppen a gombhoz nyúl, amikor én az arcát erőteljesen fordítom, hogy az kifele nézzen, az ablakon ahol az anyám éppen az édes szőkével cseveg.
- Harry látod azt a nőt ott kint?
- Igen.
- Nem emlékeztet valakire?
- Hát, nagyon csinos nő.
- Az a nő ott az anyám Harry. Nem láthat meg engem érted? Akkor leleplez minket Niall előtt és lőttek a titkolózásnak, érted? Harry el kell innen hajtanunk. Most azonnal indítsd be a kocsit és hajts el! - parancsolok rá.
- De Niall.
- Azt mondtam hajts! Mit nem értesz ezen Harry Edwatd Styles? Hajts már az istenért – kiáltok rá. Miközben még mindig apró kezeim között tartom az arcát. Meredten pillant rám. A szemeimbe könnyek gyűlnek. El akarok innen tűnni – Kérlek Harry. Nagyon kérlek. Tűnjünk el innen – kérlelem. Egy pillanatig egyenesen a szemembe néz. Azzal az erős, tüzesen zöld szemeivel, amivel ha akarna ölni is tudna. Azokkal a szemekkel, amik felvillanyoznak egy pillanat alatt. Azokkal a szemekkel, amiért minden pillanatban elolvadok amikor rá nézek. A szemekkel amiket imádok! Csak egy pillanatig gondolkozik. Utána kezeimet lefejti az arcáról és szó nélkül indítja be az autót. Pár másodperccel később, végre kihajtunk a ház elől, ahol felnőttem. A hátunk mögött hagyva az értetlen Niallt és a ragyogó kinézetű anyámat. Most is borzasztóan csinos. Barna szövetkabátja tökéletesen simul vékony alakjára. Vállig érő sötétbarna baja rendezetten lapul a fején. Égetően kék szemei csillognak. Tökéletes. Tökéletes, mint mindig. Az én szöges ellentétem. Az én csodálatos anyukám. Istenem, mennyire hiányzik!

A lakásba felérve kabátostól, csizmástól rogyok térdre. Alig lépünk be az ajtón én már a kezembe is temetem az arcom és hagyom, hogy a néma zokogás egy másodperc alatt törjön ki belőlem. Apró kezeimmel takarom el az arcomat. Az egész testem remeg a fájdalmas zokogásól. Attól a borzalmas maró fájdalomtól, ami szétárad bennem úgy érzem, hogy kitépik a szívem. Érzem, hogy Harry a karjaiba vesz és szépen lassan sétál velem. Nem akarok én semmi mást csak visszaforgatni ezt az egészet. Visszacsinálni mindent. Jó gyerek akarok lenni, tanulni akarok, sokat mosolyogni, nevetni, szót fogadni, barátokat szerezni, rendes életet élni. Nem ilyet. Ha megváltoztathatnám másképp csinálnám. Mindent megváltoztatnék. Mindent.
Arra figyelek fel, hogy az ágyon fekszem kabát és csizma nélkül. A zokogásom nem csökken. Arcomat elrejtem a kezeim közé miközben megpróbálok levegőt venni. De egyszerűen nem megy. Miért kell nekem mindig mindent elrontani?
- Én, olyan borzalmas ember vagyok – zokogok fel miközben hirtelen hasra fordulok. A lábaim nem érnek le az ágyról, addig tornázom fel magam. Karjaimmal ölelem körbe magam. Megpróbálom nem egyedül érezni magam. De egyedül vagyok. Annyira, annyira egyedül. - Borzalmas ember vagyok, mindent elrontottam. A saját szüleim hátat fordítanak nekem. Meg is érdemlem. Azért költöznek el, mert szégyenlik, hogy ilyen lányuk van! Nem tudnak a lakóközösség szemébe nézni, inkább elmenekülnek. Meg is értem őket. Én is undorodok magamtól. Egy utolsó ribanc vagyok! - már kiabálok úgy sírok. Az ágyon térdelek, miközben zokogva, ordítozva, tombolva vágom a csúnyábbnál csúnyább kifejezéseket a saját fejemhez. Nem hibáztathatok senki mást. Erről az egészről én tehetek. - Ribanc vagyok, egy hatalmas ribanc!
- Fejezd be Del – csattan fel Harry miközben erősen fordítja a fejemet az övé felé. Mikor került ő mellém? - Fejezd be, amíg szépen mondom! Elegem van már az önsajnálatodból. Én nem ilyennek ismertelek meg. Amikor először találkoztunk, akkor egy beevaló lánynak tűntél. Ezért is akadt meg a szemem rajtad. Elképesztő voltál, érted? Elképesztő!
-Elképesztő? - kérdezem suttogva. Most nem tudnék hangosabban beszélni, úgy érzem, hogy a lélek is kiszállt belőlem. Erőtlen vagyok és fáradt, aludni akarok, egész nap csak aludni.
- Igen elképesztő. Elmondjam, hogy miért? - erőtlenül bólintok- A pultos srácot elküldted a francba, mert nem rakott elég wiskey-t a wiskey- kóládba. Egy csajt lekoppintottál, aki rám akart mászni. Lecsesztél engem, amiért merészeltem olyan inget venni, amilyen mintájú ruhád van. Politikáról kezdtél el vitatkozni az egyik biztonsági őrrel. Nem is értettem a szavaidból semmit, esküszöm! És nem azért mert részeg voltál, hanem azért mert olyan kifejezéseket használtál, amiket én sem is ismerek. Részegen, teszem hozzá! Olyan intelligens voltál abban az állapotban, amilyen én sohasem leszek. A Taxi sofőrtől megvontad a borravalót, mert nem arra a csatornára állította a zenét, amelyiket te szereted volna, de természetesen út közben nem reklamáltál a zenéről. Őrült vagy Del Gloria Evans, hisztis, idegesítő, paranoiás, naiv, kiszámíthatatlan, de egy valami biztosan nem vagy. Borzalmas ember! Nem ismerlek régóta, de azt biztosíthatom, hogy nálad már ismertem sokkal rosszabb embereket. Egy valamit kéne befejezned és az tudod mi? Az önsanyargatás. Ne gondold, hogy csak te követtél el hibát az életben. Mindenki követett már el. Ennél sokkal hatalmasabb hibákat, mint mi. Tudod, hogy ezt honnan tudom? - annyira elképedve hallgatom, hogy meg se tudok szólalni – Onnan, hogy a mi gyerekünk olyan helyre fog születni, ahol szeretik és megvédik. Mert én vigyázni fogok rá, , az életem árán is megmentem majd, szeretni fogom, ápolni ha beteg, leszúrni ha rossz jegyet hoz, esti  mesét mondok majd neki és mindent meg teszek, amit egy rendes apuka megtenne. Ezennel hivatalosan is megfogadom, rendben? - a sírás közepette kicsúszik belőlem egy apró nevetés. Ő is elmosolyodik. De nem azzal a szokásos gúnyos mosolyával, hanem valahogy egészen máshogy. Kedvesen. Már ha ez lehetséges nála. De most nem foglalkozok ezzel. A homlokomat az övének döntöm és lecsukom a szemeimet. Belélegzem a mentolos illatát. Rögtön eszembe jut az az este, amikor megismertem. Én egyáltalán nem emlékszem azokra, amiket ő felsorolt. Viszont, azt hiszem ebben a pillanatban az a legkevésbé fontos dolog az életemben. Hogy miért? Harry hatalmas tenyere és hosszú ujjai miatt, amik a pulcsim alá csúszva a csupasz bőrömön terülnek el. Tenyerét finoman simítja a már növekvő pocakomra. A szívem egy hatalmasat dobban és a testem minden porcikája megremeg.
- Alig várom, hogy rúgjon – súgja Harry az ajkaimra. Az én szívverésem pedig egy pillanatra még talán meg is áll. Ó, jaj nekem. Fájdalmasan mosolyodok el, miközben a vállát átölelve bújok nagyon közel hozzá. Olyan közel, hogy testünk közé semmit sem lehetne bepréselni. Ajkaimat a füle mögötti pontra szorítom és egy nedves csókot nyomok oda.
- Köszönöm – mormogom, miközben érzem, hogy valami elindul bennem. Valami borzasztó dolog. A tisztelet! Undorodok tőle, hogy ilyet érzek, legszívesebben leköpném magam.
Jesszus!