tizennégy - legkirályabb

Igen tudom Április óta nagyon sok idő telt el. Szerintem is. Szerintetek is. Del meg Harry szerint is. Mindenki szerint. Sok víz lefolyt azóta a Dunán. Bizony. Bocsánat. Tényleg. Sajnálom. De itt vagyok. Nem mondom, hogy újult erővel, merrt most a portfóliómra kell koncentrálnom, de mindent megteszek. Köszönöm a kedves megjegyzéseket. Látod Blanka, elolvastam, és megembereltem magam! :) Mindig elolvasom őket, és mindig borzalmasan örülök is nekik, szóval köszönöm lányok.
Ó, még annyi, hogy közben elkezdtem valami mást is, ha érdekel titeket, és olvasnátok valamit amíg a Positive-ba nincsen semmi lustaságom miatt, akkor katt: IDE!


Megpróbáltam őt elkerülni. Ténylegesen megpróbáltam. Minden módszert bevetettem. Ha ő a földszinten tartózkodott, akkor én az emeleten próbáltam elütni az időt. Hogyha oda tévedt, akkor
nekem sürgősen harapnom kellett valamit, hogy rögtön a konyhába szaladjak. A nyakamat törve rohantam le a lépcsőn, minden eggyes alkalommal, amikor ő betettte a lábát a hálószobába.
Nem akartam vele találkozni. Egyáltalán semmi kedvem nem volt hozzá.
Mégis miért is kéne velem lennie?
Így megkönnyítem a dolgát. Legalább nem kell megpróbálnia elviselni. Nem kell próbálkoznia, mivel nem adok neki esélyt se, hogy megpróbálja. Mármint, hogy elviseljen. Meg mondjuk azt sem, hogy hozzámérjen. Ez a baj velem. Ha hozzámér, akkor vége, mindennek. De ténylegesen.
Addig tudok haragot tartani, addig tudom elkerülni, addig tudok távolságot tartani, addig nem törődök vele.
A gyönyörű szemeivel, az apró anyajegyeivel, amik behálózák az arcát, az egész testét, a tetoválásaival, azzal a sok-sok pici de határozottan jelentős tetoválásával. A fürtökkel, amik már a válláig érnek. És csak úgy egyszerűen mindennel együtt.
Utálom érte. Utálom, amiért ennyire vonz, mint egy rohadt, mocskos mágnes kék pólusa, mármint ha én vagyok a piros, természetesen.
Szerintem mindent túlmagyarázok. Valószínűleg igen. Meg túl is gondolom. Ha nem gondolkoznék ennyit, akkor valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne. Nem lennék ennyire feszült. Nem bődnék minden második nap, és akkor valószínűleg a hajam se hullana. Mindig hullik a hajam ha stresszes vagyok. Ez egy ilyen rossz szokás, idézőjelesen. Más a körmét rágja, nekem a hajam hullik. Csak persze a körömrágást meg lehetne állni, de ezt a borzalmat, hogy a hajad csomókban hullik ki a fejed búbjáról, ezt, na ezt nem igazán tudod irányítani. Annyit tehetsz ellene, hogy iszol egy finom zöldteát és megpróbálsz relaxálni. Mondjuk egy meleg, habos fürdővel.
Na igen. Ezt teszem most pont én in.
Ez a legjobb módja arra, hogy elfelejtsen az ember mindent. Zöldtea és fürdő. Mindig ezt csináltam, ha éppen nagyobb krízisen mentem át az életemben. Ez határozottan megnyugtató hatással van, nem egészen stabil idegeimre nézve.
Ezt csinálom már minden eggyes nap. Zöldtea, fürdő, pihenés. Aztán szépen lassan a napok összefolynak és hetekké alakulnak. Már azt sem tudom, mikor tettem ki utoljára a lábamat a lakásból. Bizonyára nagyon régen, mivel hamarosan vizsgálatra kell mennem. Pontosabban holnap. Remélhetőleg végre megfogom tudni édes pici drágám, hogy mégis fiú vagy-e vagy kislány. Eddig mindig sikeresen úgy fordultál, hogy egyáltalán ne lehessen megmondani, még csak tippelni se, hogy melyik nemet fogod erősíteni, amikor a világra jössz.
Sosem hittem az anyukáknak, akik azt mondták, hogy nekik teljesen mindegy csak egyésséges legyél, de teljességel igazuk van. Mégis mit számít? Igazán semmit.
Megfogom a mentazöld törülközőt és magam köré tekerem. Majd a fürdő ajtaját kitárva vizes talpakkal battyogok a hálószoba felé.
Harry a napaliban bámulja a tévét. Ó, mégis ki gondolta volna? Mindig ezt csinálja. Idióta valóságshowkat néz, vagy éppen a Family Guy szarságain nevet. Most per pillanat a második. Sosem értékeltem igazán az ilyen sorozatokat, de ha esetlegesen nincs jobb elfoglaltságom, akkor én is megelégszek ezzel a borzalommal. A semminél jobb. Harry viszont határozottan élvezi, amikor ezt az undormányt nézheti. Azt mondja, hogy ez neki kikapcsolódás. Nem tudom megérteni a férfiakat. Mind ilyenek. Mindannyian- Egytől-egyig. Szeretik az undorító dolgokat, na meg a koszos dolgokat, meg az akciót. Valószínűleg a zombi filmeket is valami tesztoszteron túltengésben szenvedő állat találta ki. Biztos vagyok benne.
Amikor felveszem hófehér hálóingemet, akkor a tükörbe pillantok. Most már egyáltalán nem lehet téged letagadni Picikém. Annyira egyértelmű, hogy itt vagy a szívem alatt, hogy még a vak is látja. Annyira várom már, hogy itt legyél. Te majd rendbe hozol mindent. Érted megéri ez a sok szarság, tudom. Biztos vagyok benne. Te vagy az egyetlen dolog, amiért megérte elszenvedni az elmúlt öt hónapot Harryvel. Jézusom. Igen. Annyi volt. Nagyon elvesztettem az időérzékemet az elmúlt időben. Már a tavaszi kabátokra sincs igazán szükség hiszen Május végét járjuk. Már túl vagyok a felén. Már csak négy hónap és itt vagy te is. Ez az egyetlen dolog ami megnyugtat.
Ebben a pillanatban pedig megdermedek. Valami belül megmozdult bennem. De nem a lelkemben. Nem egy érzés. Nem érintett meg semmi. Konkrétan megmozdult bennem valami.
Aztán megint. És megint.
Felsikítottam.
Könnyek szöktek a szemembe.
A pocakom bal oldalán, ott belül, te vagy az. Hát te vagy az. Persze, hogy te vagy az. Rugtál egyet. Nem is egyet. Sokat. Hatalmasakat. Olyanokat, hogy még a lelkem is beleremegett.
- Harry!
Egyszerűen nem tudom elhinni ez eszméletlen. Annyira felemelő érzés.
Harry hatalmas toppanással lép be a hálóba. A haja zilált, rám pillant. Én pedig a lefolyó könnyektők alig látok valamit. Nevetek. Odalépek hozzá. Hirtelen megfogom a kezét a csuklójánál fogva, és ráteszem a tenyerét a pocakomra. Arra a pontra, ahol az apró rúgásokat éreztem. És akkor érkezik még egy. Harry rám pillant. Hitetlenkedő mosoly jelenik meg az arcán, majd hangosan felnevet. Boldogan, úgy, hogy közben a fejét hátra hajtja a szemeit pedig becsukja. Lelket mosolyogtató kuncogás az. Én is csatlakozom hozzá. Ez annyira elképzelhetetlen. Már kezdtem aggódni, mert eddig még sosem csinált ilyet ez a kis apróság. Azt gondoltam van vele valami baj. De, ha ilyen kis virgonc, akkor nem lehet vele semmiféle probléma.
Együtt nevetünk Harryvel. Percekig. Egyikőnk sem tudja abbahagyni. Még ha akarná, akkor sem. Ez életem egyik legszebb pillanata. A könnyek záporoznak le az arcomon, és a pólómon landolnak. Remegő kezemet a Harryén tartom, akié még mindig a hasamat tapogatják és várja az újabb rúgásokat.
Harry arcomra pillant. Elmosolyodik. Én is követem a példáját.
- Miért sírsz? - kérdezi tőlem kuncogva.
- Fogalmam sincs - nevetem én is. - Én csak. Meglepődtem. Nagyon meglepődtem. - Magyarázom miközben jobbra-balra hadonászok az orra előtt. Elkapja a csuklómat és lefeszíti a testem mellé.
- Értem Del, nem kell kiverni a szememet - ingatja a fejét, és még kapok egy szemforgatást is mellé.
Ó. Játékos Harry.
Most akkor barátok vagyunk? Megint? Vagy nem?
Nem egészen tudom őt követni. Határozottan kijelentem, hogy ő a legbonyolultabb ember akivel valaha találkoztam. Igen. Valóban.
- Miért nézel olyan értetlenül? - kérdezi miközben elengedi a csuklómat. Összevonja a szemöldökét. Ó jaj. Nem kellett volna ezen ennyit gondolkoznom, mert már el is szállt a barátságunk. Csak pár pillanat kellet hozzá és már szerte is foszlott.
- Semmi, csak éhes vagyok. Majd kilyukadkod. Enni kéne valamit.
- Rendben, gyere menjünk együnk valamit?
Mi? Ketten? Együtt? Komolyan? Ki vagy te és mit tettél Harryvel?
Biztos vagyok benne, hogy a szememben boldogság szikrái villantak, mert Harry ajkai elnyíltak és úgy nézett rám. mint aki még életében nem látott embert. Elmosolyodok és bólintok. Ezzel jelzem neki, hogy én teljes mértékben benne vagyok a dologban.
Elsuhanok mellette lefele a lépcsőn, még mielőtt meggondolhatná magát én már indulásra készen állok, az ajtóban. Nagyon régóta nem tettem ki a lábam a lakásból, már igazán szükségem van arra, hogy szívjak egy kis frisslevegőt. Így hát amikor felveszi fekete lenge kabátját és kinyitja előttem az ajtót, akkor annyira örülök, mint egy gyerek aki új játékot kap. Széles mosollyal ritmusra lépkedve haladok végig a hosszú folyosón a liftig Harryvel a nyomomban.
A gyomrom pedig megkordul. Hangosan. Brutálisan hangosan. Mintha egy atomerő,ű robbant volna fel egy emelettel lejebb. Körülbelül. Vagy esetleg, mintha ezer oroszlán üvöltöt volna egyszerre a szomszéd lakásban. Igen. Pont olyan hangosan.
Harry is felfigyelt rá. Rámbiccent, amolyan elismerően.
- Ez ő volt - mutatok a pocakomra elszánt tekintettel.
Harry pedig elneveti magát. A fejét a plafon felé hajtja.
- Egyértelmű - mosolyog. A lift ajtaja kinyílik, mi pedig belépünk.
Csend.
Kellemes csend.
Nincs mit mondanom Harryek. Az elmúlt tíz percben sokkal többet beszéltünk, mint a hetekben, szóval szerintem már igencsak kimerítettem a keretet. A húrt pedig nem akarom túlfeszíteni, mert az senkinek nem lenne jó. Örülök, hogy egyáltalán elhagyom a lakást. Ennyi örömöm még nekem is lehet az életben.
Minden jól alakul. Harry egy szuper kis kínai étterembe visz, ahol kedvemre belakhatok a kedvenc fűszeres csirkémből, és még szerencsesütit is eszek a végén. Harryvel nem beszélünk túl sokat. Csak éppen annyit, ami szükséges. De nem is érdekel. Ennek ellenére az este kellemesen telik. És én is kellemesen eltelek. Na igen. Tudok enni. Vagyis, tudok enni Pici. Mi. Ketten. Megoldottuk azt a hatalmas adag fűszeres csirkét, ugye? Neked és a Maminak az piskóta. Meg se kottyan.
Ahogy hazaérünk Harry lesegíti a kabátomat. Majd leveszi a sajátját. Mindeközben én az előszobai tükörben pocakomra pillantok, és egy ferde mosoly kíséretében felhúzom az ingemet a hasamon, majd oldalra fordulok. A kezemet a köldököm helyére simítom, ami már bizony mélyen van a pocakomban, majd beledugom az ujjam a lyukba. Nevetnem kell. Pici, te aztán megváltoztatod a testemet rendesen.
- Ez a legkirályabb dolog, amit valaha láttam - suttogja Harry mögöttem. A tükörben rápillantok. Látom, hogy mereven bámulja a pocakomat, miközben olyan széles mosoly terül az arcán, hogy azt ha péklapáttal akarnám onnan levakarni bizony akkor se sikerülne.
Szembe fordulok vele.
Ekkor pedig felvezeti a tekintetét az enyémhez.
- Ez a legkirályabb dolog, ami valaha történt velem - mondom én.
- Igen, ez lett volna a következő mondat - suttogja, miközben az alsó ajkát benedvesíti. Nevetek. Hát persze Harry. Hát persze. Ahogy nevetek tenyeremet a mellkasára helyezem, majd rápillantok. Ő elmosolyodik. Lehajol hozzám és egy apró puszit nyom a jobb arcomra. Lehunyom a szememet, és a karjaimat felvezetem a nyakába, és úgy húzom közelebb magamhoz. Ő pedig tenyerét a derekamra simítja. Az arcomat a nyakába temetem és úgy szívom be mentholos illatát. A gerincemen végigfut egy apró kis rezzenés. Mélyen. Nagyon mélyen felmelegszek. Az egész lelkem Harryt akarja magába szippantani. Mindenestül. Úgy, mint még soha senkit. Közelebb húzom őt magamhoz.
- Harry.
- Igen? - leheli a fülemhez.
- Szükségem van rád - suttogom - Ma. Holnap. Jövőre. Örökre.
- Del.
- Igen?
- Itt leszek. Ma. Holnap. Jövőre. - eután még közelebb húz magához a cspőmnél fogva, a fülcimpámba harap és azt suttogta: - Örökre.

tizenhárom - viselni vagy elviselni?

Most jöhetnek a mondatok, hogy "Kedves Cseresznye, rohadj meg!". Én pedig szívesen megrohadok a síromban, de előtte még befejezem ezt a szart, oké? Megcsinálom. Ígérem. Dekajakra. Szóval jó olvasását.
CsókiMóki, Cseresznye.

Mikor végre a repülő kényelmes bőrülésébe helyezkedhettem magam a lelkem felengedett. Olyan mélyen fészkeltem bele magamat, hogy attól féltem lassan elnyel az ülés és egy teljesen másik világba kerülök. Del Csodaországban. Na persze. Igen. Csodálatos lenne. Vettem egy mély levegőt és oldalra pillantottam. Harry éppen akkor ült le mellém egy sportújsággal az ölében. Hosszú, gyűrűvel felszerelt ujjait megnyalva kezdte el lapozgatni azt, miközben a szemöldökét lágyan ráncolta. Ettől pedig kuncognom kellett. Meg is tettem.
Ő pedig a szeme sarkából pillantott fel rám. A mutató ujjammal az alsó ajkamat kezdtem el piszkálni, miközben összeszorított szemekkel mosolyogtam rá. A beszélgetésünk óta egész fesztelennek éreztem magamat mellette. Teljesen nyugodtan. Úgy éreztem magam, mintha varázsütésre elmúlt volna minden fent tartásom és kétségem Harryvel kapcsolatban.
- Ne nevess már – korholt, de közben az ő ajkai i mosolyra álltak. Nevetnem kellett. Harry megnevetett. Csak egyszerűen azzal, ahogy viselkedik. Olyan mulattató, én pedig végre merek nevetni rajta, el merem engedni magam. Jól érzem magam. Tényleg jól érzem magam. Nem szóltam egy szót sem, csak egyszerűen mosolyogva fordultam be az ablakhoz, hogy azt figyeljem, amint felszállunk. A gyomrom görcsberándult még a repülés gondolatától is. Félelmetes. Nagyon is félelmetes. Betörünk a madarak területére. Amikor pedig ez az eszembe jutott. Eszembe jutott, hogy ismét ott leszünk. Ott a magasban. Akkor rögtön kivert a víz. Még a gondolatát is utálom. Kipillantottam a repülő ablakán, és kipréseltem a tüdőmben lévő összes levegőt. Ez annyira ijesztő. Ez az egyetlen dolog, amitől igazán kitör rajtam a frász. Borzalmas. Elképesztően borzalmas. A következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy valaki tenyerembe simítja a sajátját, és megszorítja azt. Oldalra pillantok. Harry nem nézz rám. A jobb kezével lazán lapozgatja a térdén elhelyezett újságot, a jobbját pedig az én ujjaim közé csúsztatta.
Elmosolyodtam rajta, és kezét az ölembe húztam, majd az ablakon kibámulva megpróbáltam nyugodt maradni, pihenni. Már amennyire ez ilyen körülmények között lehetséges. Lehunytam a szememet és elkalandoztam. A fejemet a fejtámlának döntöm. Alig várom, hogy ismét Londonban legyünk. És nem azért, mert akkor landolunk és nem fogunk a levegőben suhanni, csak egyszerűen azért, hogy otthon érezzem magam. Otthon leszek.
Harry azt mondta, hogy ott otthon lehetek.
Otthon akarok lenni.
Haza akarok menni. Ez minden vágyam. Valóban. Határozottan. Semmi mást nem szeretnék, csak abba a hatalmas pihe-puha ágyikóba bebújni és naphosszat aludni, csak azért, mert megtehetem. Pihenésre van szükségem. Nem magam miatt. Nem azért, mert elfáradtam, hanem a baba miatt. Vigyáznom kell. Tudom, hogy vigyáznom kell.
Amikor a gép elindul a fenekem alatt, akkor még a hideg is kirázz. Nagyot sóhajtok, és olyan erősen szorítom Harry ujjait, hogy az enyémek belefehérednek. Meglöki egy kicsit a vállamat ezáltal én pedig rá kapom a tekintetem. Összehúzza a szemöldökét.
- Nyugalom.
Bólintok egyet. Rendben. Nyugalom. Én teljesen nyugodt vagyok. Összeszorítom az ajkaimat, és ahogy a gép a magasba emelkedik még a szememet is lecsukom, ő pedig elneveti magát. Nem szólok semmit csak így ülök, teljesen mereven, lezárt szemhéjakkal, arra koncentrálva, hogy a szívem ne ugorjon ki a mellkasomból. Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor azt hallom, hogy az öveinket kikapcsolhatjuk és felállhatunk. Végre nem emelkedünk.
Amikor a szemeimet kinyitom Harry fürkésző zöld szempárjával találom szembe magam. Elmosolyodik. Majd a szemét megforgatva visszafordul az újságához. A kezemet viszont nem engedi el. Az összekulcsolt ujjaink még mindig az ölemben hevernek. A bal kezemet ráteszem az összekapcsolódási pontunkra a fejemet pedig a vállának támasztva lehunyom a szemeimet. Ideje aludni. Harry illatával az orromban pedig könnyen is megy.

Harry egy hatalmas nyögéssel dobja le a táskákat a nappali közepén, miközben én sietősen rángatom le magamról a cipőmet. A lábujjaim már elképesztő módon sajognak, és az egyetlen dolog, amire vágyok, hogy végre megfürödhessek. A falnak támaszkodva erőszakolom le a bal cipőmet, olyan erővel, hogy majdnem orra esek, ezért pedig fel is sikítok. Harry hátrafordulva rám pillant, elneveti magát, majd leguggol elém, és egy gyors, erős mozdulattal lekapja a cipőmet a lábamról. Én pedig végre nyugodtan, fájdalomérzet nélkül léphetek rá a talajra.
- A fürdőt lestoppolom – pillantok gyorsan Harryre. Ő pedig biccent, hogy csak nyugodtan, majd a cuccokra pillantva tudom, hogy rá a cipekedés vár. Nos, nem igazán sajnálom. Nem én akartam, hogy azzal a plusz y kromoszómával szülessen.
Gyorsan beszaladok a fürdőbe. A ruháimat úgy kapkodom le magamról, mintha lángolnának, és olyan gyorsan pattanok be a színig töltött kádba, mintha verseny lenne. A víz elég magasan ellep, én pedig úgy érzem, hogy végre lazíthatok.
Otthon vagyok.
A gondolatra mosolyognom kell.
Még sohasem örültem semminek ennyire.
A mosdókagylóra pillantok. Majd a törülköző szárítóra. Aztán a fürdőszobai polcra.
Női tusfürdők, rózsaszín törülközők, sminkcuccok. Határozottan belaktam a helyiséget. Talán ez a hely már azelőtt is az otthonom volt? Csak egyszerűen nem vettem észre?
A kádból kiszállva gyorsan egy finom, meleg pizsamát kapok magamra. A tükörbe pillantva felhúzom a felsőmet és megcsodálom egyre csak domborodó pocakomat. Már nincs sok és azt is megtudjuk, hogy mégis milyen nemű a kis utódunk. Alig várom. Tényleg. Őszintén várom. Még nem is gondolkoztam azon, hogy mi lehetne a neve. Egyáltalán fel sem ötlött bennem a gondolat. Talán meg kéne kérdeznem erről Harryt. Hátha neki van valami elképzelése.
A fürdőből kilépve veszem észre azt, hogy a lakásban csönd honol. Furcsa. Nem szól a Tv. Semmi háttérzaj. Itt meg mi történt? A nappaliból pedig nem szűrődik ki semmi fény. Rögtön a hálószoba felé veszem az irányt.
Belépve rögtön megpillantom a sötétség és némaság okát.
A táskák le vannak dobva a földre. Az ágyon pedig egy hason fekvő, kiterült Harryt láthatunk. Elmosolyodok. Nos, ő is elfáradt. Na de az, hogy ruhástól elaludt az ágyon az már egy kicsit ijesztő, és őszintén átgondolva szórakoztató is. Óvatosan felmászok mellette az ágyon. A hátamra fekszem, és úgy figyelem, ahogy az orrán át egyenletesen veszi a levegőt. A szája enyhén nyitva. Remélem azért a nyálát nem csurgatja.
Szépen lassan odahajolok hozzá, és a haját simogatva megpróbálom őt felkölteni. Nem mozdul.
- Harry – suttogom – Harry így nem aludhatsz. Öltözz át.
Erre csak mordul egyet. Elmosolyodom. A hajába túrva próbálom felébreszteni.
- Harry. Ébredj – suttogom a füléhez hajolva – Vedd fel a pizsamád.
Felemeli a fejét és rám pillant. Álmos a tekintete. Alig nyitja ki a szemét. Majd rögtön vissza is ejti a buksiját. Végigsimítok a karján.
Erre elmosolyodik.
- Kelj fel.
- Oké.
De nem mozdul.
- Harry.
- Del.
- Harry!
- Most ezt játsszuk? – kérdezi nevetve miközben a hátára fordul.
- Én nem játszok semmit, csak azt akarom, hogy öltözz át mielőtt lefekszel aludni.
- Megyek.
Azzal a lendülettel pedig fel is áll végre. Végre.
Bemegy a gardróbjába én pedig felcsúszok az ágyon. Felhúzom a felsőmet, és a kezemet a domborodó pocakomra teszem. Elmosolyodok.
Jaj drágám, én már azt várom, hogy végre megmoccanj. Hogy érezzem itt vagy. Tényleg itt vagy. Bennem. A szívem alatt. Hogy biztos legyek abban, hogy ez valóban megtörténik. Gyerekem lesz. Gyerekünk lesz. Harryvel. Ez az egész annyira elképesztő. Felfoghatatlan. Ennek a dolognak meg sem kellett volna történnie velem. Legalábbis még egy darabig biztosan nem. Viszont őszintén szóéva határozottan örülök, hogy így alakult. Tudom, ennek így kellett lennie. Te valami nagy dologra készülsz ezen a földön. Valami csodálatosat fogsz végrehajtani. Érzem. Ez nem is lehet máshogy, hiszen akkor miért történt volna ez az egész. Mi értelme lenne? Miért kéne nekem itt lennem. Nincs rá magyarázat. Csak te vagy rá a magyarázat. Egyedül. Te.
Arra eszmélek fel, hogy besüpped mellettem az ágy. Észre sem vettem, hogy Harry időközben kijött a gardróbból. Rápillantok. Ő éppen az arcomat fürkészi. Bebújik ő is a takaró alá, de felkönyököl és továbbra is engem néz. Zavarban vagyok. Gyorsan lehajtom a felsőmet és felhúzom a takarómat a nyakamig, majd az oldalamra fordulva Harryre pillantok.
- Mi az? – kérdezem.
- Semmi.
Elmosolyodok.
- Köszönöm Harry, most pedig az igazat – ismételem mosollyal az ő szavait. Ő nem viszonozza a gesztusomat. Sóhajt egyet. Egy hatalmasat. Beharapja a száját. Lesüti a szemét. Gondolkozik. Nem értem. Egyáltalán nem értem. A takaró alatt megfogom a felkarját, ezzel magamra vonva a figyelmet. Rám pillant. Nem tudom megérteni mire gondol.
- Harry!
Zöld szeme rám villan. Szeme szomorúságot tükröz. Csillognak, de egyértelműen nem az örömtől. Olyan, mintha valami nyomná a lelkét. Gondolkozik. Döntésre szeretne jutni. Valami fontos dolog. Nem vagyok benne biztos, hogy bele kell mártanom az orrom. Nem igazán beszéltük meg eddig a dolgokat, sőt igazából egyikőnk sem foglalkozott azzal, ha a másiknak volt valami problémája, de ez most valahogy más. Úgy érzem tartozom ennyivel Harrynek, hiszen ő is a gondomat viselte, és viseli a mai napig, annyit én is megtehetek érte, hogy törődöm vele. Most neki van szüksége valakire. Megpróbálok azzá válni, akire igazán szüksége van. A takaró alatt megfogom a kezét és megszorítom azt. Egy bátorító mosolyt próbálok küldeni felé, nem tudom, hogy mégis hogy sikerül. Talán használt, hiszen felsóhajt. Lecsukja a szemeit, és pár másodperc múlva kinyitja a száját.
- El akarom mondani a srácoknak az igazat.
A vér megfagy az ereimben. Egyszerűen nem jutnak el az agyamig Harry szavai. Nem. Nem. Nem ez volt a terv. Egyáltalán nem ez volt a terv. Nem értem őt. Nem tudom követni, hogy mégis mit szeretne ezzel elérni. Hiszen, ő akarta, hogy ne tudjon róla senki, akkor most mégis miért. Miért?
- Azon csodálkozom, hogy eddig nem vette észre senki, hogy terhes vagy, de ez nem fog így menni sokáig. És mikor tűnik fel nekik, hogy mégis hol van a vőlegényed? Meg az, hogy igazából egyáltalán nem keresünk neked lakást? Vagy ha a végéig eltudjuk húzni az egészet, amikor megszületik a gyerek, mi lesz ha jobban hasonlít rám, mint rád? Nem lesz egyértelmű, hogy az én gyerekem? Akkor mit fogunk mondani? Akkor úgy is el kell majd mondani az egészet. Akkor pedig már jobb előbb túlesni rajta! – Harry gyorsan hadarja, közben a hajába túr. Látom rajta, hogy fogalma sincs mit kellene tennie.
- Rendben
Rám pillant.
- Ha ezt szeretnéd Harry, akkor mondjuk el. Mondjuk el. Nem számít. Nekem teljesen mindegy, hidd el. Én eddig is csak miattad tartottam az egészet titokban, mert te úgy akartad. Ha úgy gondolod, hogy ez így neked egyszerűbb akkor..
- Nem, Del. Nem egyszerűbb sokkal nehezebb. És nem azért csinálom, hogy nekem jó legyen, ezt észrevehetnéd már! – kiabálja. – Azért csinálok mindent, hogy a kicsinek jó legyen. Mindent. Miatta fogadtalak be, mert nekem akartam, hogy az én gyerekem rossz körülmények között nőjön fel. Azért visellek el, mert őt megszeretném ismerni, és azért akarom felvállalni ezt az egészet, hogy amikor ő világra jön, akkor legyen apja. Azt akarom, hogy legyen apja. Az apja akarok lenni, ezért csinálok mindent, vedd már észre kérlek!
- Értem. Rendben. Akkor mond el nekik. – válaszolom. Elengedem a kezét és felülök az ágyon.
- Hova mész?
- Megyek eszek valamit – válaszolom mogorván.
- Mi a bajod Del?
- Semmi. – rápillantok – Csak próbállak elviselni.
Azzal felállok és otthagyom őt, egyedül, a szobában. Próbálja elviselni önmagát. Hátha az könnyebb, mint engem elviselni.

tizenkettő - királyság meg a palacsinta - egybe

Bár nem azon a napon - hanem egy héttel később bocsánatbocsánat (jószilveszteremvolt) itt a következő fejezet. Ami kárpótlásért két oldallal hosszabb, mint az előző. Éljen. A tündérke dolgozik. Megpróbálok én is.
Boldog Új Évet Mindenkinek, meg puszimegminden. szeretekmindenkitjóolvasát.
Cseresznye.

Azt, hogy pontosan hány másodperc, perc, vagy esetleg óra telt addig a pillanatig, amíg hatalmas dudálás nem hallatszott a hátunk mögül, azt én bizony nem tudom meghatározni. Nem egyáltalán nem tudom meghatározni. Nevezhet a világ flúgosnak, nyálasnak, elcsépelten romantikusnak, de számomra a világ akkor megszűnt. Teljes mértékével, és valós tartalmával együtt gyönyörű íves mozdulattal kidobtam az egészet a szelektív hulladék gyűjtőbe. Mert bizony én környezetes tudatos leány vagyok.
Viszont mikor a dudálás harsány zaja felszólalt a mögöttünk álló autóból, akkor ő határozott mozdulattal tolt el a vállamnál fogva. Ezáltal pedig visszakerültünk a valós világba. Ő tekintetét ismét az úton tartotta, kezeit a kormányon kilenc  és három óránál. Nem gondoltam volna, hogy az ember tényleg ilyen sebességgel tud az egyik világból átpattanni egy másikba. Körülbelül másfél méterrel csúsztunk előrébb. Amikor pedig ismét kézifék, én pedig ismét belesüppedtem a kényelmes bőrülésbe. A fejemet a támasztónak döntöttem és kipillantottam a szélvédőn. Az autók piros lámpáinak fénye költőien csillant meg a lefolyó esőcseppeken. De ez engem egyáltalán nem tudott érdekelni. Tényleg nem érdekelt. Most őszintén. Mégis ki a francot érdekelne a költőiség és művésziség azután a csók után. Senkit. Legalábbis engem biztosan nem. Egyáltalán nem.
Ő köhint egyet, én pedig a szemem sarkából rápillantok. Feszült. Eléggé feszült a hangulat. Egyikünk sem szól egy rohadt szót sem. Miért nem beszél? Miért nem mond semmit? Én miért nem beszélek? Én miért nem mondok semmit?
Talán nem is akarok vele beszélgetni. Lehet, hogy nem akarok vele beszélgetni. Pontosan nem tudom, hogy én mégis mit szeretnék. Nem csak vele kapcsolatban, hanem úgy egyáltalán.
Kilátástalan vagyok. Kapaszkodok a semmibe.
Belé kapaszkodok, pedig annak semmi értelme, hogy belé kapaszkodjak, mivel nincs szerintem a bakancslistáján, hogy megsegítsen egy lányt.
Egy lányt, aki annyira értéktelen, hogy már a szülei is képesek voltak otthonról kirakni. Már a szüleit sem érdekelte, hogy mégis mi lesz továbbra a sorsa. Hova jut? Hol él majd? Miből él? Él-e vagy hal?
Na, jó ez egy csöppet tragikusan hangzik. Sőt, borzalmasan tragikusan hangzik.
De valójában az is. Borzalmasan tragikus. Nincs értelme szépíteni a dolgokat. Miért kéne szépítenem? Min kéne szépítenem? Akkor már saját magammal sem lennék őszinte. Azt viszont nem tehetem meg. Tényleg nem tehetem meg.
Arra, hogy mégis honnan indult ki gondolat menetem már én magam sem emlékszem, de annyi bizonyos, hogy mostanra már apró kis könnycseppjeim csurognak le az arcomon. Némán. Hangtalanul.
Nem tudom, hogy elkeseredett vagyok e, vagy csak már a felgyülemlett feszültség pattogzik ki az elmémből, de egyszerűen nem tudok több dolgot tenni, csak némán bőgni. Úgy, hogy ő ebből ne vegyen észre semmit. Nem szabad, hogy bármit is észrevegyen. Nem akarom, hogy bármit is észrevegyen. Az alsó ajkamba harapva fordítom félre a fejemet. Ki pillantok az ablakon. Nem akarok itt lenni. Bárhol szívesebben lennék ebben a pillanatban. Bárhol lennék csak nem itt.
Nem itt, vele.
- Del nem vagy éhes?
Ahogy felcsendül a hangja az autóban engem még a hideg is kirázz. Túl gyorsan töri meg a csendet. Túl élesen. Én nem akarok megszólalni. Elcsuklana a hangom. Vagy csak pusztán a hangszálaimat nem tudnám működésre bírni. Csak tátognék a hangok pedig valahol elvesznének egy másik univerzumban. Na, az lenne még csak az igazán csodálatos. Arra van még nekem szükségem. Igazán.
- Már úgyis elkéstem, teljesen mindegy, hogy mit csinálok. Ahol tudok kihajtok innen, és keresünk valami palacsintázót. Imádom a palacsintát. Palacsintát akarok enni. 

Mi ez a bájcsevej? És mégis, hogy lehet éhes, amikor most reggeliztünk? Én nem vagyok éhes. Még csak rá sem merek gondolni a kajára, mert félek, hogy kidobom, amit ki kell dobni.
Azt viszont senki sem szeretné látni. Biztos vagyok benne. Ez egy dolog amiben biztos vagyok.
Lehetséges, hogy az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok.
Lefordult balra, majd három utca – talán négy – nem tudtam követni a fonalat. Annyira nem is érdekelt a dolog. Nem gondoltam, hogy különösebben résen kellene lennem, hogy mégis merre kanyarogtunk az úton. Nem lehet vészhelyzet. Nem kell menekülőre fognom a dolgokat. Nem gondolom, hogy sokat érne vele, ha esetlegesen elrabolna.
Minek tenné meg?
Nem sokat nyerne vele. Azt kapná meg, amit már így is a magáénak tudhatott.
Teljesen rá vagyok utalva. Ami bármennyire romantikus lehetne bizonyos esetekben, határozottan nem az, sőt egészen ijesztő.
Rémisztő. Akár csak a bizonyos szörnyek. A csúnya szörnyek az ágy alatt. A gradrobban. Harry gardróbjában.
Harry ijesztő gardróbjában.
Tilos a bemenet. Lehetséges, hogy valóban azért tilos a bemenet. Valójában Harry borzalmasan félt engem a szörnyektől melyek a gardróbjában rejtőznek. Ő mindvégig csak megpróbált az egésztől megvédeni.
Természetesen.
Ez a megoldás. Mégis mi más lehetne? Teljesen egyértelmű. Hogy én erre eddig mégis miért nem jöttem rá?
A Palacsinta Királysághoz befordulva alig bírtam magamban tartani a röhögést.
A Palacsinta Királyság egy hatalmas sárga épület volt, amire gigantikus kék palacsintákkal volt díszítve a tetején. Gratulálok Harry Styles! Eszméletlen vagy. Tényleg. Valóban.
Ennél jobb helyet nem igazán találhattál volna. Még ha akartál volna, akkor se.
Pont tökéletes mennyiségű irónia zsúfolódott be az épületbe az elképesztően sok gyerek közé. Tényleg. Taps. Esküszöm. Taps.
Összeszorított ajkakkal nyitottam ki az autó ajtaját, miközben felnéztem a hatalmas épületre, amibe éppenséggel bemenni készültünk. Nos, legalább jó gyakorlás lesz azpn időkre, amikor majd ténylegesen ilyen helyekre kell majd járnunk.
Járnunk?
Járnom.
Igen. Az a biztos.
A vékonyka kis kabátomat összébb húztam magamon és megvártam míg Harry bezárja az autót, utána pedig az oldalán sétálva közelítettem a Palacsinta Királyságnak elnevezett épületet. Na, ez izgalmas lesz.
Az étterembe belépni olyan érzés volt, mint egy teljesen másik világba. Mindenhol csládok, visítozó – esetlegesen bömbölő – gyerekek. Ragacsos ujjak. Maszatos szájak. Juharsziruppal díszített kisruhák, kisingek, kispólók, nadrágok. Na, szóval minden csupa-csupa juharszirup. Mindegyik kisgyerek olyan tipikus kisgyerek volt. Aranyos, hangos, és nagyon-de nagyon mocskos. A lelki szemeim előtt láttam Harry hófehér kanapéját – juharsziruposan. És, ahogy rápillantottam, arra jutottam, hogy ő is ugyanazt látta a szeme előtt. Mind a ketten megpróbáltunk elmanőverezni az emberek között, el egészen a lépcsőig. Ott pedig gyorsan felpattogtunk. Legalábbis Harry, én már annyira nem pattogok jobbra-balra. Az emeleten vártuk a megváltást.
Nos, tévedtünk.
Minek? Minek egy étterembe játszóház a gyerekeknek? Minek?
Ne már. Csak, tényleg, ne már.
Végső elkeseredésünkben lehuppantunk az egyik hátsó asztalhoz. Vagyis Harry, én nem. Igen. Megint. Mind a ketten elképesztő sebességgel nyúltunk az asztalon elhelyezett étlap felé. Mintha azzal bármi is megoldódna, ha végigpásztázzuk a palacsinta-kínálatot. Nem. Nem fog. Ez itt egy teljesen elcseszett helyzet. Olyan mértékben elcseszett. Hogy azt már nem is lehetne okozni.
Nem. Véleményem szerint tényleg nem.
A kínálatot végigpásztázva én egy vaníliával töltött rakott palacsintát szemeltem ki magamnak. Nem igazán voltam éhes de a vanília szó hallatán a nyál összefolyt a számban. Igen, jól esne egy kis vanília. Így hát alig vártam, hogy megérkezzen a pincér.
Pár perccel később pedig egy hosszú hullámos szőke hajú magas lány állt meg az asztalunk előtt. Mosolyogva kérdezte meg, hogy mit hozhat. A lány gyönyörű volt, elképesztően csinos. Olyan vékony amilyen en is volt. Mielőtt. Nos. Mielőtt Harryvel találkoztam.
Fél szemmel rá sandítottam. Ő pedig egy bájos mosolyt küldött a lány felé, aki szerintem ettől a mozdulattól a bugyijáig pirult. Nos. Igen. Velem is ez történt. Amikor még rám is bájos mosollyal pillantott. Most pedig örülhetek, ha kapok egy fintort.
Ugye micsoda boldog pillanatok?
Én is így gondolom.
Az ajkamat balra húztam, és hangosan leadtam a rendelésemet.
Az élet, szar. Tényleg szar.
Durván az.
Harry is ugyanazt kérte, mint én. A lány pedig a rendelést megkapva, ajkába harapva, haját hátracsapva, csípőt rázván indult vissza a konyhába.
Na, igen.
Harry pedig természetesen folyót növesztett a lábunk alá.
Ki gondolta volna?
Én. Én igen.
Hajamba túrva a földre pillantottam. Összepréseltem ajkaimat, hogy ne mondja semmit. Pedig a szavak csípték a nyelvemet, hogy kiejthessem őket. Borzalmasan, mint száz darázs. Harryre pillantottam aki az arcomat pásztázta. Vajon arra keresi a választ, hogy mennyire idegesített fel az előző jelenet? Nagyon. Miért? Nem volt fél órája, hogy olyan veszedelmesen nyomta a kibaszott nyelvét a számba! Ez már önmagában felháborító. És a hab a tortán? Na, az az előző jelenet volt. Köszönöm Harry. Igazán köszönöm. Nem gond, hogy a szívem alatt hordom a közös gyerekünket – jó nem a szerelem gyerekünk, de akkor is – te nyugodtan flörtölgess a Palacsinta Királyságban kérlek.
A palacsintánk megérkezett a jelenet pedig folytatódott. Azt hittem ott helyben baszom bele mind a kettő fejét abba a vakítóan sárga asztalba előttünk. Tényleg. Rosszul voltam ettől a jelenettől. Hallgattam őket percekig, és nem tettem semmi mást, csak elkezdtem megeszegetni a palacsintámat. Én egy higgadt, érett nő vagyok. Hamarosan huszonhat éves. Nem fogom felkapni a vizet azon, hogy egy húszéves kissrác itt flörtölget a szemem előtt. Mégis kit zavar? Engem biztosan nem.
Na, jó, de. Nagyon is zavart. Amikor pedig a lány bevetette a bűvös mondatot, akkor nekem elpattant valami az agyamban. A villám hozzácsapódott a már csak fél palacsintámat tartó tányérhoz.
Síri csend.
Lenyaltam az ajkamról a tejszínhabot, majd felpillantottam rájuk. A lány értetlenül, Harry pedig egy apró – takargatni próbált – mosollyal pillantott rám. Felhúztam a szemöldökömet, kifújtam a levegőt, majd Harryre pillantottam. Ő kuncogott a bajusza alatt.
Itt úgy döntöttem, hogy teljesen elegem van.
Szépen megtörölgettem a számít a szalvétába. Felkaptam a kistáskámat, megigazítottam a sálamat, majd elléptem az asztaltól.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam – A palacsintát és a műsort is – biccentettem feléjük – Ha gondolod, nyugodtan átveheted a helyemet – pillantottam a lányra – Minden szempontból.
Itt pedig Harryre néztem és összehúztam a kabátot a kerekedő pocakomon.
Végül pedig elsétáltam.
Úgy érzem én nyertem.
Mindenképpen én nyertem.
Az ajtón kisétálva már fogalmam sem volt, hogy hova tartok. Nem ismertem a várost. Nem tudtam, hova tartok. Nem volt célom. Csak egyszerűen el akartam onnan tűnni. Még itt a hideg utcán fel és alá sétálgatni is sokkal izgalmasabb és élvezetesebb, mint, hogy azt a beszélgetést hallgassam. Amikor az első apró kis könnycseppecske lecsordult az arcomon, akkor elnevettem magam. Nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes vagyok miatta könnyeket ereszteni. Nem hiszem el, hogy képes engem megsiratni. Hogy még mindig képes ilyesmire. Már rég le kellett volna mondanom róla. Ő már nem az az édes tizenkét éves kisfiú, aki szerelmes volt belém. Nem. Ő már egy nagyra nőtt szamár. Ahogy tartja a mondás. Megnőtt. Ész nélkül. Na, igen.
Nevetve törölgettem a kis könnycseppeket az arcomról miközben rendíthetetlenül sétáltam előre. Egyre hisztérikusabban. Nem tudom, hogy mennyire tűnhettem az utcán, de valószínűleg pont annyira, hogy közveszélyesnek nyilvánítsanak.
Egy hirtelen rándulást éreztem a karomon. A csizmám sarka megbicsaklott én pedig Harryvel találtam szembe magamat. A kezét rögtön elrántottam az enyémtől. Majd a maradék csillogó könnyeimet gyorsan letörölgettem az arcomról.
- Mi van? – kérdeztem, miközben szipogtam egy hatalmasat, és megtöröltem az orromat. A kabátom ujjával természetesen – csak nőiesen.
- Ezt én kérdezhetnem. Te sétáltál ki úgy, mint egy díva. Most pedig itt bőgsz. Mi bajod van? – nézett rám szemöldököt ráncolgatva. Én könnyes szemmel pillantottam rá, majd megértettem mindent. Harry egy gyerek még. Annyira gyerek még. Nem fogja megérteni. Nem fogja megérteni, hogy nekem arra lenne szükségem, hogy biztonságban érezzem magam. Hogy biztonságban érezzem a kicsit. Mert így nem tudom azt érezni. Mert nem vagyok biztonságban. Nem vagyok biztonságban vele.
Semmi. Csak a hormonok tudod – mosolyodtam el és pillantottam a hasamra – Semmi gond nincs, csak pillanatnyi képzavar.
Úgy tűnt, mintha nem lett volna megelégedve a válaszommal.
Nagyon úgy tűnt.
Nagyon-nagyon úgy tűnt.
- Köszönöm Del, most az igazat.
Ott álltam. Az egyik lábamról a súlyt áthelyeztem a másikra. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Nem tudtam, hogy ezt mégis, hogy lehetne elmondani? Hogy lehet elmondani azt, hogy arra vágyom, tarts engem és a gyerekemet biztonságban? Hogy ne küldj el minket egy másik lakásba, ahol csak ketten leszünk? Hogy szeresd a gyerekedet úgy, mint egy igazi apa? Hogy hitesd el velem, hogy nem én vagyok a világ legönzőbb, és legrosszabb embere? Hogy érezd azt újra, amit tizenkét évesen? Hogy szeress engem, amikor senki más ne szeret?
- Del?
- Én csak haza akarok menni.
- Holnap indul a gépünk Londonba, és akkor otthon leszünk.
- Az nekem nem az otthonom – Ahogy ezt kimondtam rögtön elbőgtem magam. De úgy igazán. Az összes létező könnyem csordult a szememből. Én annyira haza szerettem volna menni. Haza. Anyához. Az anyává válás hatalmas dolog. És ha az ember, akivel ezt nem tudod megosztani, az a saját édesanyád, az a legfájdalmasabb dolog a világon. Én nagyon szeretem a szüleimet. Nem becsültem meg őket igazán, de valóban. Igazán szeretem őket, és az, hogy most nem lehetnek itt velem. Nem élhetik ezt át velem, az a legborzalmasabb dolgom, ami valaha történt velem.
- Harry – szóltam hozzá a könnyeimmel küszködve – Nekem szükségem van rád. Szükségem van rád. Én. Én nem bírom ezt egyedül végig csinálni – bőgtem. Elképesztően bőgtem. – Nem számíthatok senkire. Senkire, csakis rád. Kérlek Harry. Nagyon szépen kérlek, bármi történik, ne hagyj egyedül. Mert, akkor én. Én.
Nem tudtam befejezni a mondandómat.
Egyszerűen csak nem tudtam. Elcsuklott a hangom. Lehajtottam a fejemet. Nem akartam belegondolni, hogy mit kezdenék magammal, ha végleg egyedül maradnék ebben a világban. Ha már egyáltalán nem lenne sehova mennem. Ha nem állna senki mellettem. Vagy esetleg mögöttem, hogy tartsa a hátamat, amikor összeesni készülök. Nem akartam összezuhanni. Végelegesen semmiképpen. És a babámmal mégis mit tennék?
Ó Istenem!
A babám.
Az ajkamba haraptam és úgy pillantottam fel rá. Az ő szemei csillogtak. Úgy nézett ki, mint aki tanakodik, hogy most mégis mit kellene tennie.
Nálam ne keresse a választ. Én nem tudom a választ. Nem hordok puskát a zsebeimben. Erre a helyzetre nincs puska, nincs jó tanács, bölcs tapasztalat. Magunknak kell megoldanunk a helyzetet, ami úgy tűnik, igenis a nehezünkre esik.
- Nem hagylak.
A szemeibe néztem. Mélyen. A zöldekbe. Oda.
- Megígérem neked Del Gloria Evans, hogy nem hagylak egyedül. Ha mást nem is, ezt megígérem.
A szemeimbe könnyek tódultak. A lelkem úgy érezte magát, mint egy fuldokló, amikor végre levegőhöz juthat. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Elmosolyodtam.
Az égre pillantottam. Majd vissza Harryre. És az arcomon lefolyó könnyekkel karöltve borultam a mellkasára. Karjaimat pedig erősen a hátára szorítottam. Soha nem akartam elengedni. Soha.
- Ígéred?
- Ígérem.