Prológus

Annak aki, elolvassa és hagy nekem egy rövid visszajelzést, megjegyzést, vagy esetleg egy pipát odalent nagyon megköszönném. Remélem elnyeri tetszéseteket!
Cseresznye.


Emlékszem az estére, amikor először megpillantottam. Az izzadság patakokban folyt a hátamon a fülledt levegő és a sok mozgás miatt. Emberek nyomódtak hozzám minden oldalról, lökdösődtek, nyomakodtak néhányan a csípőjüket nekem nyomva próbáltak elcsábítani – még néhány nő is, jesszus. Én pedig élveztem. Nagyon is élveztem. Néha úgy is éreztem, hogy nem élek másért csak a buliért. Mégis mit kéne tennem, amikor semmi dolgom nincs a világon? Diplomám van, ügyvéd vagyok vagy mi a fene. Nem jól hangzik? A szüleimnek is tetszett, valószínűleg ezért vásárolták meg nekem azt a diplomát. Ne ítéljetek el! Hiszen miért ellenkeztem volna? Diplomám lett, anyáméknak pedig pár ezer dollárral kevesebb. A diplomaosztó után pedig végre élhettem azt az életet, ami nekem lett kitalálva. Utazások, bulik, ruhák, cipők, táskák. Ó igen! Természetesen a szüleim szerint is kijárt már nekem egy kis pihenés a nehéz egyetemi évek után. Én pedig pontosan egyet értettem velük. Amint kijózanodtam, már rendezték is a következőt bulit. Én pedig nagyon szívesen el mentem mindegyikre.
Amikor megpillantottam őt, akkor is épp egy nagyon jó szórakozóhelyen mulattam az időt. A Green Butterfly a törzshelyeim közé tartozott és tartozik a mai napig. Szóval miközben éppen az érdekesebbnél-érdekesebb fazonok között mozgattam ritmusosan a testem, ő megérkezett. Láttam ahogy a klub ajtajánál biztonsági őrök segítik bejutását, miközben vakuk villannak a háta mögött. De nem is ez keltette fel leginkább az érdeklődésemet, hanem az ingének a mintázata. Hogy milyen volt? Sötétkék és bájos fehér szívecskék terültek szét rajta mindenfele. Emlékszem, hogy mosolyogva pillantottam le a ruhámra, amin ugyanaz a minta tündökölt. Imádtam ezt a ruhát. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy kell nekem az a srác. A tömegen nagyon nehezen furakodtam át miközben azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan fogok szóba elegyedni azzal a csodálatos fiúval. De a sors elintézte helyettem,a dulakodásomnak hála a körülöttem álló emberek nem néztek rám valami jó szemmel. Én pedig természetesen a legcsinosabb lánynak léptem a lábára, aki körül rögtön húsz nagyon is készséges fiú jelent meg, akik -talán egyszerre, de lehet csak egy ember volt – nagyot löktek rajtam én pedig tökéletesen lefejeltem a velem szemben lévő bárpultot. Pokolian fájt! De minden rosszban van valami jó. A gyönyörű, szívecskés inges srác rögtön a segítségemre sietett.
- Jézusom, jól vagy? - kérdezte ijedt hangon, miközben a felkaromnál fogva húzott vissza két lábra.
- Persze egy ilyen kis bárpult nem fog ki rajtam – mosolyogtam. Amikor azonban megpillantom ki áll velem szemben, akkor rögtön kapcsoltam – De szerintem egy kicsit beütöttem a fejem. Ti hármas ikrek vagytok? Meg kell jegyeznem jók a gének – mutatok a srácra, akiből természetesen egyet látok, de ez egy jól álcázott bók volt nem? Elneveti magát, emiatt pedig megcsillan a szeme. A derekamnál fogva támogat.
- Nagyon csúnyán beütötted, szerintem valakinek el kéne látnia a sebedet, mert egy kicsit felhasadt a bőr – simít végig a homlokom azon részén, amivel az előbb a bárpultot akartam bántalmazni. Közben az alsó ajkát beszívja, majd a nyelvével megnedvesíti. Ó uram atyám!
- Akkor menjünk és láss el, de jó alaposan – kimondtam, anélkül, hogy fel fogtam a dolgokat. Ő elmosolyodott és lesütötte a szemét. Abban a pillanatban olyan édesnek és ellenállhatatlannak éreztem, hogy ott helyben rávetettem volna magam. De helyette inkább lesütöttem a szemem és a padlót fixíroztam. A mozdulat teljesen ártatlan volt és nem szándékosan csináltam, de valahogy működött. A mutató ujjával arra kényszerített, hogy rá pillantsak. A szeme csillogott az ajkai félmosolyra húzódtak. Én pedig csak bámultam. Bámultam barna göndör fürtös haját, ami egyszerűen csak úgy rá volt dobva a feje tetejére. Olyan volt, amit oda teremtettek. Tökéletes! Még a sötétben is tökéletesen kivehető világoszöld szemeit és szív alakú rózsaszín ajkait. A lélegzetem a torkomon akadt és nem értettem, hogy miért húzz valami ennyire a fiú felé aki velem szemben áll. De testem minden porcikája őt akarta. Minden porcikám. Vágyam ellenére kezeim viszont esetlenül lógtak a testem mellett. Nem tudtam mit kéne tennem, pedig én mindig.. mindig tudom mit kell tennem. De akkor. Akkor egyszerűen csak álltam ott, mint valami rongybaba, mint akit irányítani kell, aki nem találja a helyét az ember nélkül aki zsinóron rángatja őt. A személy pedig aki zsinóron rángatott engem abban a pillanatban az pontosan ott állt velem szemben. És ebben a pillanatban ajkait óvatosan érintette az enyémekhez. Olyan óvatosan, hogy ha nem lettem volna kiélezve már erre a mozdulatra, akkor talán meg sem érzem. Az illata mentolos volt. Nem a lehelete, hanem maga az a természetes illat, amit az ember áraszt magából, na az volt mentolos. Nem kölni volt, mert a hoz túl finom illat volt. Tudtam, hogy az az ő illata. És én akkor mindennél jobban vágytam annak a mentolos illatú srác csókjára. És az este folyamán meg is kaptam. Sőt, sokkal többet is kaptam annál.
Nem élnek az emlékeimben azok a pillanatok, percek, vagy talán órák amíg onnan a klubból eljutottunk a lakásáig. Viszont az ott történt események még most is élénken élnek az elmémbe. Most öt héttel és négy nappal később ugyanúgy érzem azt a mentolos illatot, ugyanúgy érzem a csókja ízét, szinte a szemeim előtt látom a félmosolyát. Minden tökéletesen pontosan él bennem arról az éjszakáról. Minden. Sok mindent kaptam attól a sráctól akkor este. És most nem csak a csókokra, ölelésekre, emlékekre gondolok. Hanem valami egészen másra. Egy életre szóló ajándékra.
Egy kisbabára.
Most öt héttel és négy nappal az éjszaka után itt állok a lakása küszöbén az összes cuccommal és kétségbe esettségemmel együtt. Mivel a szüleim elküldtek otthonról és egy barátom sincs, így nincs hova mennem. Nincs aki segíthetne. Csak ő egyedül. Az az édes, mentolos illatú, zöld szemű, göndör hajú fiú az én egyetlen reményem. Ő az egyttlen aki tud nekem segíteni.
A lakása ajtaja kinyílik ő pedig először mosolyogva majd döbbenve áll előttem. Lepillant a bőröndre, majd vissza a könnyes tekintetemre. Suttogva mondom ki a szavakat, amiktől még én is rettegek.
- Harry, szükségem van rád!