hetedik - az uborka okító hatása

Elnézést kérek, mindazoktól akiknek tegnapra ígértem a rész érkezését. Nem szándékosan csúsztam a résszel - sem el az iskolában -, csak egy szerencsés esés miatt enyhe agyrázkódást szenvedtem, így nem nagyon volt lélekrerőm - főleg mert egész nap ki voltam ütve - a rész megírásához. De, most nagy szívvel-lélekkel meghoztam nektek. Két oldallal hosszabb, mint szokott. Így sikerült. Nos, jó olvasást.
ui: Szomorúan tapasztalom, hogy a megjegyzések számai kezdenek vissza esni. Ha esetleg a történet minősége romlik, akkor kérlek titeket jelezzetek. Nem fogok senkit sem ráerőszakolni a megjegyzés írására, a részek anélkül is érkezni fognak, hiszen a történetet magamnak is írom. Viszont nagy inspirációt jelentene. Minden estere akik írtak, azoknak most is - mint mindig - nagyon köszönöm szépen:)

Mostanában igazán megbecsülöm a nyugodt napokat az életemben. Hálát adok az Istennek, amiért nem szórt az elmúlt hétben semmi átkot a fejemre. Megköszönöm neki Harry meglehetősen nyugodt kedélyállapotát, a sok elfoglaltságát és az ebből következő magányosan töltött napokat. Az elmúlt héten két csodálatos könyvet sikerült elolvasnom és a kedvenc sorozatom új részeit is végre bepótoltam. Nagyon kellemes pillanatokat éltem meg. Sokat aludtam és ettem. Napokat töltöttem a kanapén egy könyv vagy esetleg Harry laptopja társaságában. Igaza lehetett Harrynek az étkezésemmel kapcsolatban. Elég sok édességet és nehezebb ételt ettem a múlt héten és most sokkal kerekebbnek nézek ki. Jó rendben. Az igazság az, hogy csak fél kilogrammot híztam az eredeti súlyomhoz képest, de ez számomra akkor is haladás. Jobban érzem magam tőle. Sohasem gondoltam, hogy egyszer a plusz súlyomtól fogom kellemesebben érezni magam. Nos, változik a világ és változok én is. Minden változik, csak Harry nem! Ő szerintem sohasem fog megváltozni. Apropó Harry! Egy hatalmas szendviccsel pattan le mellém a kanapéra. Nekem rögtön megakad a szemem azon az ínycsiklandozó uborka szeleten, ami a szendvicse bal oldalán kandikál ki. A nyál azonnal összefut a számba és már elindult az a visszafordíthatatlan folyamat. Meg láttam és eldöntöttem, hogy az kell nekem. Pontosan így történt ez Harryvel. Az is "szerelem" volt első látásra. Pont, mint most azzal a drága uborkával is. Mint mindig én a szívemre hallgattam. Pici ujjacskáimmal óvatosan húzom ki az uborkát a szendvicsből és hatalmas élvezettel harapom ketté. Imádom, amikor ropog az uborka a fogam alatt. Miután, mint egy óvodás ki rágtam az uborka belsejét, akkor szépen a szélét és megeszem. Egyszerűen nem tudom máshogyan elfogyasztani. Az évek alatt bevésődött ez a mozdulat és már akkor sem tudnám eltüntetni ezt a szokásomat ha akarnám. De nem is akarom! Arra leszek figyelmes, hogy Harry feltárja a szendvicsét és a benne lévő uborkákat – még kettőt – ki piszkál a szendvicsből. A szemöldökömet ráncolom. Csak nem utálja az uborkát? Az bűn! Lelopom az egyik uborkát a tányérjáról és erre a a mozdulatra a tekintetét rám kapja. Ijedtemben az egész uborka szeletet beletömöm a számba. Eltudom képzelni milyen viccesen nézek ki. Harry elmosolyodik, majd az utolsó uborkát fogja meg, felemeli az egyik apró kezemet, széttárja az ujjaimat és beleteszi a tenyerembe az uborka szeletet. Értetlenül pillantok rá. Ó nem is figyel rám. Vissza rendezi a szendvicsét.
- Nem szereted az uborkát? - kérdezem mielőtt beleharapna a szendvicsébe. A száját már kinyitotta és a nyelvét is kinyújtotta – megfigyeltem a nyelvét mindig kinyitja étkezés közben, édes – éppen csak a falatot nem helyezte be az ajkai közé. Leengedi a szendvicsét a tányérra. Rám pillant.
- Imádtam – mosolyog – Egy nyáron túl sokat ettem belőle, reggelre alig kaptam levegőt egy csomó kiütés jelent meg a bőrömön. Túlfogyasztás miatt allergiás rohamokat idézett elő. Soha többé nem ehetek uborkát. Nem is értem, én tojásosat kértem uborka nélkül – sóhajt, majd újra kezébe veszi gigantikus szendvicsét, ami most már száz százalékosan uborka mentes – Így tanultam meg, hogy amit szeretsz, abból csak mértékkel kaparinthatsz meg egyszerre, különben örökre elveszted – motyogja. Egy pillanatra felém kapja a tekintetét. Csak egy pillantás az egész. Máris a szendvicsének szenteli mindent figyelmét. Utálom az idióta kétértelmű mondatait. Sohasem tudom, hogy azok nekem szólnak-e, vagy csak úgy az élet nagy dolgairól. Egy filozófus veszett el benne. Egy kibaszott filozófus.

Egy pihentető fürdő után hófehér pihe-puha köntösben sétálok fel a hálóba. A köntös a padlót súrolja, így hát egyértelmű, hogy a Harryé. Nem törődök különösebben vele. Nincs okom rá, hogy tiszteletben tartsam a személyes terét, hiszen ő sem teszi meg ezt értem. A köntöst egy kicsit felhajtom mielőtt beülök az kipárnázott ablakpárkányra. A térdemre kulcsolom a karomat, miközben a szállingózó hópelyheket figyelem. Errefelé igencsak meg kell becsülni azokat az órákat, amikor havazik, mert nem sokat láthatja ám az ember. A fejemet a térdemre hajtom és boldogan figyelem, ahogyan a hatalmas hópelyhek sűrűn hullanak alá. Biztos vagyok benne, hogy holnapra elolvad az egész és tiszta latyak és kosz lesz az utca. A gyönyörűséges pillanatok után napokig a koszban pompáznak az utcák. Undorító!
Így hát én is, pont mint mindenki más megpróbálom magamba szívni ezt a csodálatos látványt. Ismét kisgyereknek érzem magam, aki nem vágyik másra csak, hogy foghassa a kis szánkóját és boldogan csúszkáljon a leejtőkön. Kár, hogy én sohasem tehettem meg ezt. A szüleim túlságosan féltették egy szem lányukat. Nem engedtek engem soha, sehova. Talán ezért is váltam olyanná, amilyen vagyok. Hálátlan kis picsává. Aki buliról-bulira jár. Minden lehetőséget megragadtam, hogy szórakozzak. Már szégyenlem is magam érte. Rettentően. Hálásnak kellett volna lennem a szüleimnek és nem hátat fordítani nekik és csak élni az életet. Akkor talán nem itt tartanék! Most aztán piszkosul csodálatos életem van. Biztosan erről álmodik mindenki. Nos, én nem.
Gyerekkoromban, amikor arra gondoltam, hogy anyuka leszek, akkor nem egészen ezeket a körülményeket képzeltem el. Határozottan nem. Viszont ezt nem köszönhetem másnak, csak is saját magamnak. Még csak Harryt sem hibáztathatom! Végül is ő nem annyira rossz ember, lehet hogy az elutasító stílusával csak magát védi. Valamilyen szinten meg is érdemlem az elutasítását. Viszont nem fogok elpártolni a tervemtől. Akkor is visszaadom neki mindazt, amit én kaptam tőle. Ötletem egyenlőre nincs, de majd úgy is jönnek a dolgok maguktól. Úgy, ahogy mindig is szoktak. A bosszúállás a specialitásom. Én már csak tudom, hogy a káröröm a legjobb öröm. Éppen, akkor mosolyodok el a gondolataimon, amikor egy alakot fedezek fel magammal szemben. Hirtelen pillantok fel, de amikor meglátom a szőke hajú, mosolygós srácot, akkor rögtön megnyugodok. Széles mosollyal pillant rám, így nekem is egy apró mosoly kúszik az arcomra.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Azt mondta Harry itt vagy fent így hát feljöttem, hogy én közöljem veled a csodálatos hírt – a szemei csillognak és ahogy mosolyog, a szívem megremeg. Olyan, mint egy aranyos kisfiú. Ellenállhatatlan.
- És mégis mi az a fantasztikus hír?
- Mivel említettétek, hogy házat kerestek a vőlegényeddel, így hát én is szétnéztem egy kicsit az érdekedben. A bátyám felesége egy ingatlan ügynökségnél dolgozik. Na, de ez lényegtelen. Az a fontos, hogy találtunk néhány elképesztő házat és arra gondoltam, hogyha ma ráérnél, akkor elmehetnék megnézni őket. Harry te és én. Na, mit szólsz hozzá? - miközben beszél, folyamatosan mosolyog és erőteljesen artikulál, folyamatosan csápol (mutogat) a kezeivel. Ezért egy halk kuncogás tőr fel belőlem. Szóval házat keresett nekem és Jordan Taylor Smith-nek a kitalált vőlegényemnek! Nos, úgy érzem ennek az ajánlatnak nem lehet ellenállni.
- Ez fantasztikus Niall! Köszönöm szépen – mosolygok rá – Összekapom magam és akár indulhatunk is. Fél perc.
- Szuper – csapja össze nevetve a tenyerét – Akkor szólok Harrynek! - pattan fel a helyéről és már ki is száguld a szobából. Esküszöm, hogy ilyen édes teremtéssel még életemben nem találkoztam. Apró mosollyal az arcomon szállok ki az ablakból és nyitom ki a szekrény ajtaját. Nem gondolkozok sokat az öltözékemen. Egy meleg sötétkék harisnya után az egyik új farmeromat kapom fel magamra. Felülre fekete hosszú ujjú felsőt, felé pedig bordó kapucnis pulcsit húzok át a fejemen. A hajamat lazán kötöm copfba. A kimaradt tincseket pedig megpróbálom a fülem mögé tűrni, de természetesen nem sikerül. Sohase sikerül. Kár volt így vágatnom, hiszen úgy is csak idegesít, nem érek el vele semmi mást. Nem leszek tőle különlegesen vonzó. Egy hajszálnyival – tudom nagyon szellemes vagyok – sem vagyok tőle különlegesebb, szebb vagy esetleg csinosabb. A Harryvel eltöltött éjszaka után mentem el fodrászhoz. Az nap úgy éreztem valami megváltozott bennem és ennek kézzel fogható bizonyítékát akartam. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire közel is álltam az igazsághoz. Vicces, hogy megéreztem a változást. Olyan volt az négy hét, mint a vihar előtti csend. Meglehetősen nyugodt. Tudtam, hogy hamarosan változni fognak a dolgok. Megérni az ember, amikor felhők gyűlnek a feje felett. Én pedig mélyen legbelül már előtte felkészültem az égszakadásra.
A lépcsőkorlátba kapaszkodva lépdeltem le a hófehér nappaliba. Még midig a fejemen hordozom a pár nappal ezelőtti sérülésem bizonyítékát. És nem tervezem, hogy beszerezzek mellé egy újat. Jobban teszem, ha mostantól óvatosabb leszek. Niall már kabátban áll lent a nappali közepén, amikor leérek. Úgy tűnik ő komolyan gondolta, hogy fél perc alatt kész leszek. Rámosolygok a szőke srácra, aki már a kezében tartja a fekete szövetkabátom. Furcsán áll a kezében az a nagy, sötét kabát. Hiszen rajta élénken világító kék sapka van és majdnem ugyanolyan színben pompázó kabát. Az a kabát olyan gyászos a kezében. Az ő boldog mosolyával és sugárzó természetével egyáltalán nem össze egyeztethető. Sokkal inkább illik Harryhez. Nem lepődök meg, hogy rajta is egy hasonlót találok, csak hosszabbat. A kabát majd csak a térdét súrolja. A nyakába egy sötétkék sálát akaszt és hagyja, hogy csak úgy lezseren lógjon ott. Fekete farmerja és sötét cipőjében, úgy néz ki, mint maga a kaszás. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ez a két fiú elválaszthatatlan – meg természetesen a másik hármat se hagyjuk ki. Egyszerűen csak nem illettek egymás életébe. Az alacsony, életvidám, bohókás szőke. Valamint az égimeszelő, komor, érzéketlen barna.
Különös párosítás.
Én pedig éppen kettejüket fogtam ki. Velük fogok házat nézni a nem létező vőlegényemnek és magamnak. Ez a hazugság kezd egyre bonyolultabbá válni. És mit fogunk tenni, majd ha a megvételi szerződést alá kell írni, de a vőlegény sehol? Mit mondunk majd? Elnyelte a föld? Belefullaldt a tengerbe? Lezuhant egy repülővel? Tudom. Biztos vagyok benne, hogy ezt az egészet nem húzhatjuk már így sokáig. Előbb-utóbb úgy is kiderül. A srácok nem hülyék. Már azt is furcsának tartották, hogy Harry nem mesélt nekik rólam. Ha majd elkezd növekedni a pocakom, akkor rögtön össze fogják rakni a képet. Csak hetek kérdése. És kétlem, hogy repesnének az örömtől, ha nekik kéne rájönniük a dologra, és nem Harry közölné! De ő tudja. Én nem szólok bele semmibe. Én nem teszek semmit. Nem akarok még jobban belekeveredni. Már ha ennél jobban lehetséges egyáltalán! Kétlem. Mindenesetre jobban járok, ha tartom a szám.
Szinte felüdülés kilépni a hideg Londoni utcára. Fogalmam sincs, hogy mikor voltam kint, úgy igazából – nem az erkélyen. Minden esetre, régen. Túl régen! Élveztem, hogy kint állhatok a szállingózó hóban, amik különlegesebbnél-különlegesebb alakot formáznak, amikor a fekete kabátomra hullnak. Annak ellenére, hogy a fülem szinte azonnal lefagy én élvezem. Magamba szívom ezt a különleges pillanatot, mielőtt bármi megszakítaná. Nos, igen nem is tartott sokáig. Hiszen máris Harry erős karját érzem, ami az enyémbe karolva finoman húz a hatalmas autó felé. Niall már készségesen be is pattan hátra, így nekem az anyós ülést kell elfoglalnom. Szívesebben utaztam volna hátul, de már mindegy. Miután Harry beindítja az autót egyszerre nyúlunk a hőfokszabályzóhoz, így hát ujjaink összeérnek. Egy pillanatra mind a ketten megmerevedünk. Az ujjaim megdermednek a levegőben, Harry pedig felveszi a hőfokot, majd valami olyat tesz, amiben teljesen biztos vagyok, hogy csak a családtag-vagy-és-én-nagyon-szeretlek álca fent tartásáért csinál. Hatalmas tenyerébe fekteti az én pici kezemet és megszorítja azt.
- Remélem megtaláljuk a tökéletes házat Kuzin - mosolyog. Megpróbálok visszamosolyogni rá. De valószínűleg az erős próbálkozástól, csak egy erőtlen vicsort sikerül nyújtanom. Minden esetre Harry továbbra is kezében tartja az enyémet. Amikor kikanyarodunk az útra, akkor úgy döntök, hogy inkább Niallnek szentelem a figyelmem. Igen az lesz a legjobb. Nem gondolhatok a kezemre, ami ég az övében az érintése alatt. Nem gondolok ilyesmire. Nem, nem, hiszen én éppen a bosszún töröm a fejem.
Igen, a bosszú, a bosszú a legfontosabb. Nem foglalkozunk a testi vágyakkal!

Az első ház egyáltalán nem nyűgözött le. Egy gazdag negyedben helyezkedett el. Hatalmas kőkerítéssel, előkerttel, hátsóudvarral, hatalmas felhajtóval, akkor garázzsal amiben nyolc autó is elfér. Pont olyan ház volt, mint amit a szüleim mindig is elképzeltek nekem. Az a csodálatos mesebeli palota, amiről édesanyám mindig mesélt nekem lefekvés előtt. Viszont én már nem vagyok nyolc éves, az a ház pedig a lehető legmesszebb áll az én elképzeléseimtől. Hiába felesleges cécó ez az egész házkeresés. Akkor sem fogok egy olyan házra rábólintani, ami úgy néz ki, mint amire ráborítottak egy adag cukormázat. Jesszus!
A második ház szintén a gazdag környéken volt. Viszont hatalmas kőfalai azonnal unszimpátiát váltottak ki belőlem. Fekete vaskerítése pedig határozottan riasztó volt. Még be sem léptünk a kapun de én már azonnal sikongatni, kezdtem, hogy "Nem, nem, soha az életbe!", így hát tovább haladtunk.
A harmadik házhoz.
Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, amikor Niall ismét ebben a negyedben elhelyezkedő szám címét adta meg. Amikor meghallottam, hogy ebben a negyedben van, akkor már nem is érdekelt tovább. Egyáltalán nem akarok itt lenni. Utálom ezt a negyedet, ezt a városrészt. Ez egy szar, sznob hely. És ezt én tudom a legjobban ezen a világon. Hiszen itt nőttem fel.
Ebben a pillanatban Harry leállítja az autót. Én a fejemet lehajtom, fel sem nézek. Niall már boldogan ki is pattan az autóból. Én pedig ott maradok bent Harryvel. A következő pillanatban viszont egy olyan hangot érzékelnek hanglokátoraim, amire rögtön felkapom a fejem. Ijedten pillantok ki az autó ablakán. Ó, Istenem mond, hogy nem! Kérlek, kérlek mond, hogy ez csak egy vicc. Mond, hogy csak szórakozol velem. A pulzusom rögtön százhúszra emelkedik, a hátamon a szőr feláll és a sírás fojtogat. Ó basszus! Harry a kilincsért nyúl, amikor elkapom a karját. Értetlenül pillant rám. De, amikor látja a szemeimben azt a felmérhetetlen ijedtséget, akkor rögtön visszacsukja a kocsi ajtaját.
- Mi az?
- Harry el kell tűnnünk innen. Most azonnal! - szorítom meg a karját.
- Mi? Ne szórakozz! Nekem tetszik ez a ház, meg akarom nézni belülről – hát persze, hogy tetszik neki a ház. Olyan az ízlése, mint nekem. Nekem pedig tökéletesen olyan, mint az anyámé. Természetes, hogy tetszik neki a ház, amiben felnőttem. Kikapcsolom az övem áthajolok az ülésén és a kocsi ajtaját bezárom egy gombnyomással. Harry értetlenül pillant rám, és éppen a gombhoz nyúl, amikor én az arcát erőteljesen fordítom, hogy az kifele nézzen, az ablakon ahol az anyám éppen az édes szőkével cseveg.
- Harry látod azt a nőt ott kint?
- Igen.
- Nem emlékeztet valakire?
- Hát, nagyon csinos nő.
- Az a nő ott az anyám Harry. Nem láthat meg engem érted? Akkor leleplez minket Niall előtt és lőttek a titkolózásnak, érted? Harry el kell innen hajtanunk. Most azonnal indítsd be a kocsit és hajts el! - parancsolok rá.
- De Niall.
- Azt mondtam hajts! Mit nem értesz ezen Harry Edwatd Styles? Hajts már az istenért – kiáltok rá. Miközben még mindig apró kezeim között tartom az arcát. Meredten pillant rám. A szemeimbe könnyek gyűlnek. El akarok innen tűnni – Kérlek Harry. Nagyon kérlek. Tűnjünk el innen – kérlelem. Egy pillanatig egyenesen a szemembe néz. Azzal az erős, tüzesen zöld szemeivel, amivel ha akarna ölni is tudna. Azokkal a szemekkel, amik felvillanyoznak egy pillanat alatt. Azokkal a szemekkel, amiért minden pillanatban elolvadok amikor rá nézek. A szemekkel amiket imádok! Csak egy pillanatig gondolkozik. Utána kezeimet lefejti az arcáról és szó nélkül indítja be az autót. Pár másodperccel később, végre kihajtunk a ház elől, ahol felnőttem. A hátunk mögött hagyva az értetlen Niallt és a ragyogó kinézetű anyámat. Most is borzasztóan csinos. Barna szövetkabátja tökéletesen simul vékony alakjára. Vállig érő sötétbarna baja rendezetten lapul a fején. Égetően kék szemei csillognak. Tökéletes. Tökéletes, mint mindig. Az én szöges ellentétem. Az én csodálatos anyukám. Istenem, mennyire hiányzik!

A lakásba felérve kabátostól, csizmástól rogyok térdre. Alig lépünk be az ajtón én már a kezembe is temetem az arcom és hagyom, hogy a néma zokogás egy másodperc alatt törjön ki belőlem. Apró kezeimmel takarom el az arcomat. Az egész testem remeg a fájdalmas zokogásól. Attól a borzalmas maró fájdalomtól, ami szétárad bennem úgy érzem, hogy kitépik a szívem. Érzem, hogy Harry a karjaiba vesz és szépen lassan sétál velem. Nem akarok én semmi mást csak visszaforgatni ezt az egészet. Visszacsinálni mindent. Jó gyerek akarok lenni, tanulni akarok, sokat mosolyogni, nevetni, szót fogadni, barátokat szerezni, rendes életet élni. Nem ilyet. Ha megváltoztathatnám másképp csinálnám. Mindent megváltoztatnék. Mindent.
Arra figyelek fel, hogy az ágyon fekszem kabát és csizma nélkül. A zokogásom nem csökken. Arcomat elrejtem a kezeim közé miközben megpróbálok levegőt venni. De egyszerűen nem megy. Miért kell nekem mindig mindent elrontani?
- Én, olyan borzalmas ember vagyok – zokogok fel miközben hirtelen hasra fordulok. A lábaim nem érnek le az ágyról, addig tornázom fel magam. Karjaimmal ölelem körbe magam. Megpróbálom nem egyedül érezni magam. De egyedül vagyok. Annyira, annyira egyedül. - Borzalmas ember vagyok, mindent elrontottam. A saját szüleim hátat fordítanak nekem. Meg is érdemlem. Azért költöznek el, mert szégyenlik, hogy ilyen lányuk van! Nem tudnak a lakóközösség szemébe nézni, inkább elmenekülnek. Meg is értem őket. Én is undorodok magamtól. Egy utolsó ribanc vagyok! - már kiabálok úgy sírok. Az ágyon térdelek, miközben zokogva, ordítozva, tombolva vágom a csúnyábbnál csúnyább kifejezéseket a saját fejemhez. Nem hibáztathatok senki mást. Erről az egészről én tehetek. - Ribanc vagyok, egy hatalmas ribanc!
- Fejezd be Del – csattan fel Harry miközben erősen fordítja a fejemet az övé felé. Mikor került ő mellém? - Fejezd be, amíg szépen mondom! Elegem van már az önsajnálatodból. Én nem ilyennek ismertelek meg. Amikor először találkoztunk, akkor egy beevaló lánynak tűntél. Ezért is akadt meg a szemem rajtad. Elképesztő voltál, érted? Elképesztő!
-Elképesztő? - kérdezem suttogva. Most nem tudnék hangosabban beszélni, úgy érzem, hogy a lélek is kiszállt belőlem. Erőtlen vagyok és fáradt, aludni akarok, egész nap csak aludni.
- Igen elképesztő. Elmondjam, hogy miért? - erőtlenül bólintok- A pultos srácot elküldted a francba, mert nem rakott elég wiskey-t a wiskey- kóládba. Egy csajt lekoppintottál, aki rám akart mászni. Lecsesztél engem, amiért merészeltem olyan inget venni, amilyen mintájú ruhád van. Politikáról kezdtél el vitatkozni az egyik biztonsági őrrel. Nem is értettem a szavaidból semmit, esküszöm! És nem azért mert részeg voltál, hanem azért mert olyan kifejezéseket használtál, amiket én sem is ismerek. Részegen, teszem hozzá! Olyan intelligens voltál abban az állapotban, amilyen én sohasem leszek. A Taxi sofőrtől megvontad a borravalót, mert nem arra a csatornára állította a zenét, amelyiket te szereted volna, de természetesen út közben nem reklamáltál a zenéről. Őrült vagy Del Gloria Evans, hisztis, idegesítő, paranoiás, naiv, kiszámíthatatlan, de egy valami biztosan nem vagy. Borzalmas ember! Nem ismerlek régóta, de azt biztosíthatom, hogy nálad már ismertem sokkal rosszabb embereket. Egy valamit kéne befejezned és az tudod mi? Az önsanyargatás. Ne gondold, hogy csak te követtél el hibát az életben. Mindenki követett már el. Ennél sokkal hatalmasabb hibákat, mint mi. Tudod, hogy ezt honnan tudom? - annyira elképedve hallgatom, hogy meg se tudok szólalni – Onnan, hogy a mi gyerekünk olyan helyre fog születni, ahol szeretik és megvédik. Mert én vigyázni fogok rá, , az életem árán is megmentem majd, szeretni fogom, ápolni ha beteg, leszúrni ha rossz jegyet hoz, esti  mesét mondok majd neki és mindent meg teszek, amit egy rendes apuka megtenne. Ezennel hivatalosan is megfogadom, rendben? - a sírás közepette kicsúszik belőlem egy apró nevetés. Ő is elmosolyodik. De nem azzal a szokásos gúnyos mosolyával, hanem valahogy egészen máshogy. Kedvesen. Már ha ez lehetséges nála. De most nem foglalkozok ezzel. A homlokomat az övének döntöm és lecsukom a szemeimet. Belélegzem a mentolos illatát. Rögtön eszembe jut az az este, amikor megismertem. Én egyáltalán nem emlékszem azokra, amiket ő felsorolt. Viszont, azt hiszem ebben a pillanatban az a legkevésbé fontos dolog az életemben. Hogy miért? Harry hatalmas tenyere és hosszú ujjai miatt, amik a pulcsim alá csúszva a csupasz bőrömön terülnek el. Tenyerét finoman simítja a már növekvő pocakomra. A szívem egy hatalmasat dobban és a testem minden porcikája megremeg.
- Alig várom, hogy rúgjon – súgja Harry az ajkaimra. Az én szívverésem pedig egy pillanatra még talán meg is áll. Ó, jaj nekem. Fájdalmasan mosolyodok el, miközben a vállát átölelve bújok nagyon közel hozzá. Olyan közel, hogy testünk közé semmit sem lehetne bepréselni. Ajkaimat a füle mögötti pontra szorítom és egy nedves csókot nyomok oda.
- Köszönöm – mormogom, miközben érzem, hogy valami elindul bennem. Valami borzasztó dolog. A tisztelet! Undorodok tőle, hogy ilyet érzek, legszívesebben leköpném magam.
Jesszus!

hat - a megfelelő szólás

Remélem mindenki tűkön ült a rész érkezését várva. Nos gondolom, azért nem, de nem fontos. A videót lent megtekinthetitek az előző bejegyzésben (ha még nem látta volna valaki). És a történet végre, -ahw igen- kezd eljutni arra a pontra amit már vártam. Ez a legjobb, jujci! És mellékesen eddig a történetet egy évadosra terveztem, plusz néhány kiegészítő rész, de végül a két évad mellett döntöttem, mert úgy vélem az első évad vége, nem méltó befejezés a történet szempontjából. Nos lehet örülni vagy esetleg bánkódni a plusz egy évad miatt. Mindenesetre én jobbnak látom így:) A részhez pedig jó olvasást kívánok.
Cseresznye

A fejem olyan nehéz, hogy úgy érzem képtelen vagyok felemelni a párnáról ráadásul annyira fáj, hogy majd szétrobban. A szám ki van száradva. A térdem sajog. A testem tompán süpped bele az ágyba. A szemhéjam nehéz, úgy érzem az elkövetkező fél évben nem bírom, majd kinyitni a szemem. Összerezzenek, amikor az arcomat csípi valami. Valami hideg. Közel sem, olyan erős a fájdalom, mint a fejemben vagy a térdemben így hát nem foglalkozok vele különösebben. Csak fekszek ott az ágyon mozdulatlanul miközben a csípős anyaggal lágyan simogatják az arcomat. A csípős fájdalom kezd egyre elviselhetőbbe válni, már nem fáj annyira. Így pedig már tudok koncentrálni a finom mozdulatokra, amivel az arcomat ápolják. Olyan figyelmes, édes. Szeretettnek érzem magam tőle. Mintha simogatnának, vigyáznának rám nehogy össze törjek. Kellemes érzés. Megnyugtató. Simogató.

Egy kéz néhány tincset simít ki az arcomból, majd a tenyerét finoman végigsimítja az arcomon. Az érzékszerveim rögtön küldik az agyam leghátsó zugába az információt a mentol illatról. A szemeim pedig rögtön kipattannak. Harry lágyan elmosolyodik és a hüvelykujjával simít végig az arcomon. A fejét félre dönti és úgy néz végig az arcomon. Lágyan. Úgy, hogy a lelkem egyszerre lángol fel és olvad el. Elképesztő gyorsasággal képes megváltoztatni a nyugalmi állapotomat ez a fiú. Már ijesztően gyorsan! Kezével megtámaszkodik az oldalamnál, közel hajol és egy lágy puszit nyom a homlokomra. Az arcomat az övé felé fordítom. Elmosolyodik. Csöpög a szívem. Megolvadt. Érzem, ahogyan a lelkem legmélyén szépen lassan elolvadok és óvatosan darabokra hullok. Ó, Harry. A szemeim lecsukódnak, amikor az orromra is egy apró puszit nyom. Ellazulok. Azt akarom, hogy Harry feküdjön be velem az ágyba és folytassa azt, amit most csinál. Sohase hagyja abba. Nem akarom, hogy abba hagyja. Azt akarom, hogy örökre ilyen maradjon. Bár tudom, hogy Harrytől nem várhatok el ilyesmit. Akkor csak azt kérem, hogy még egy percig maradjon ilyen. Nem kell nekem sok belőle. Csak egy icipici. Nem kérem lehetetlenre, csak arra hogy foltozza be az összetört szívemet. Azt a szívet, amit már ő tört össze egy párszor az elmúlt időben. Arra kérem, hogy ragasszon meg, varrjon össze, tegyen fel a polcra és vigyázzon rám úgy, mint egy műkincsre. Kezeljen úgy, mintha pótolhatatlan lennék. Akarom ezt. Akarom, hogy számítsak neki. Akarom. Mindennél jobban. És most akarom, ebben a pillanatban.
Felső karját szorítva húzom magam egy szintbe vele. A pillantásunk összeakad. Ismét. Minden alkalommal, amikor a szemébe nézek elolvadok és darabokra hullok. Nem tudom mi ez, nem tudom miért váltja ki ezt belőlem,de imádom! Legszívesebben egész életemben csak széthullanék és elolvadnék, miatta. Az ajkaim remegnek, amikor lágyan simítom az övére. Óvatos vagyok. Most először fordul elő, hogy én csókolom meg őt és nem fordítva. Apró kezemmel erősen kapaszkodok felkarjába miközben ajkaimat az övéire préselem. Beszívom az illatát, elraktározom magamban a pillanatot, ha esetleg pár pillanat múlva vége lenne. De nincs vége. Harry a hasamra simítja a kezét és ujjait szétnyitja. A bensőm megremeg és egy pillanatra megszakítom a csókot. Viszont ő rögtön újra táncba hívja az ajkaimat. Egyre erősebben kell, hogy kapaszkodjak, mert úgy érzem mindjárt elájulok. Harry nyelvével végigsimít alsó ajkamon én pedig engedem, hogy elmélyítse a csókunkat. Jobb kezemmel a vállába kapaszkodok meg, miközben ő felhúz addig, hogy nekem kell letekintenem rá. Ajkaink elválnak egymástól. Pihegek az előző csókunktól. Ő is szaggatottan veszi a levegőt. A homlokomat az övéhez illesztem. Lehunyom a szemem és az ajkamat az övére illesztem egy másodperc erejéig. Én nem úgy tervezem, viszont ő elhúzódik. A tekintetét az ablakra irányítja, ezzel megszakítva a szemkontaktust. A kezét ami eddig a hasamon pihent kihúzza a pólóm – vagyis az ő pólója – alól és engem eltolva kimászik az ölelésemből.
Hát persze! Egy másodpercig nem imádkoztam azért, hogy maradjon még így egy pillanatig. Egyetlen egy másodpercig! És tessék. Itt van. Máris elhúzódik, felpattan az ágyról és kiszalad a szobából.
Legalábbis én azt hittem, hogy ezt teszi. De ennél sokkal rosszabb dolgot tesz. Elkapja a felkaromat és erősen ránt magához. De nem egy csókra – sajnos. A tekintetem az övével egy szintbe kerül. A bensőm ismét megremeg a tekintetétől, de ebben a pillanatban inkább a félelemtől, mint a boldogságtól.
- Ha nem fogsz normálisan enni, akkor esküszöm az életemre kiteszem a szűrödet. Nem azért ajánlottam fel a segítségemet, hogy aztán a gyerekem ne legyen egészséges, mert te nem eszel normálisan. Értve vagyok? - sziszegi a fogai között. A gyomrom rögtön nagyon picire zsugorodik. A végtagjaim elkezdenek remegni és ismét sírhatnékom van. Szuper. Megint.
- Megértettél Del?
- Igen megértettem, csak engedj el. Ez fáj! - kiáltok fel, amikor sokkal erősebben szorítja a karomat. Egyszerűen ellöki a tenyerétől a felkaromat, mintha leprás lenne, vagy az Isten tudja mi. Gyönyörű vagy Harry Styles. A szemembe gyűlő könnyeket visszapislogom és a felkaromat simogatom annak érdekében, hogy hátha enyhíteni tudom azt a csípős fájdalmat. Hallom ahogyan Harry nagyot sóhajt, majd érzem, hogy az ágy pessüpped mellettem. Most én fordítom a tekintetem az ablak felé. Nem vagyok képes rá nézni. Félek. Félek, hogy ismét ellágyul a szívem. Biztos vagyok benne, hogy megtörne. Megtöri a jegemet. Úgy, hogy nem is áll szándékában. Olyan hatással van rám, mint még soha senki ezen a világon. Megszelídít. Eléri, hogy meghunyászkodjak, csendben maradjak, hallgassak rá, azt tegyem amit ő akar. Nem tudom, hogy képes ezt elérni, de egyszerűen csak rám kell pillantania és én pedig automatikusan behódolok neki és teszem azt amit mond. Ezt viszont nem a félelem teszi velem. Hiszen én semmitől nem féltem még annyira, hogy átadjam neki az irányítást. Az életemet mindig is a saját kezemben tartottam a félelemmel szemben. Amikor gyerekkoromban féltem a sötétben, akkor rávettem magam az éjjeli lámpa lekapcsolására és addig feküdtem ott a plafont bámulva, amíg az álom rám nem talált. Addig néztem farkasszemet a félelmeimmel amíg azok sarkon nem fordultak és menekültek el előlem. Mindig legyőztem mindent!
Most viszont még csak szándékomban sem áll ellenkezni. Meg sem fordul a fejemben, hogy nemet mondjak neki. Olyan, mintha belém lenne építve az egyetértés, a tisztelet. Semmi okom nincs rá, hogy tiszteljem őt. Viszont nem vagyok képes rá, hogy másképp érezzek. Ez ellen egyszerűen nem tudok tenni, nincs mit tenni. Ellene elveszítem a csatát.
Pont úgy, ahogy a könnyeim ellen is, amik ismét utat törnek az arcomon. Elegem van. Mindenből! A sírásból, , a terhességből, magamból, Harryből és úgy pusztán abból, hogy létezem. Most mindennél jobban vágyom arra, hogy nyugodtan lebeghessek valahol innen nagyon messze. Az öntudatlanság félhomályában, ahol nem kell foglalkozni semmivel. Ahol nyugodt minden, békés, tiszta, egyértelmű. Ahol nem kell küzdenem, mert már minden csatát megnyertem. Bárcsak már ott lehetnék, bárcsak ezt Harry is megértené. Bárcsak felfogná, hogy én nem akarok rosszat. Én nem akarok rosszat! Én szeretem a babámat! Mindennél jobban szeretem. Én csak, egyszerűen kimerült vagyok, én csak pihenni akarok, nyugodtan. Bárcsak megértené.
Hirtelen hangosan zokogok fel. A kézfejemmel szorgosan törlöm le az arcomon lefolyó könnycseppeket, de azok megállíthatatlanul csordulnak végig kerek arcomon. Olyan, mint valami vízesés. Mint akinek egyetlen feladata van : elárasztani a könnyeimmel az egész világot!
Harry testét érzem az enyém mellett. Teste forrósága betakarja az enyémet. Elrepít egy másik helyre, ahol nincs több szomorkodás, sírás, bánkódás, önmarcangolás. Oda, ahol béke van és nyugalom. Ezért pedig hálás vagyok neki. Ismét hálás vagyok. Pedig egyáltalán nem érdemli meg! Egy mocskos szemétláda. A világ legnagyobb pöcsfeje.
És, azt hiszem én kötődöm hozzá. Túlságosan kötődöm. Nem engedhetem, hogy ilyen közel kerüljön hozzám, hiszen még jobban tönkretesz. Össze fogok törni. Darabokra fogok hullani. És jobban fog fájni, mint eddig bármi más. Így is annyit bántott már engem. Kell ez nekem? Ez a borzalmas szenvedés? Hát nem ártott már így is éppen eleget? Nem kéne már ezt az egészet abbahagynom és belátnom, hogy semmi értelme? Nyugodtan élnem az életem mellette anélkül, hogy bármivel is foglalkoznék?
De valószínűleg, ezt kéne tennem. Viszont egyszerűen nem vagyok rá képes. Egyszerűen nem tudom megcsinálni. Nem tudok, nem törődni a szavaival, nem tudok nem elolvadni, amikor rá pillantok, nem tudok nem kiborulni, amikor valami sértőt mond vagy tesz. Nem tudom miért de nem tudok nem törődni vele. Tudom, hogy megfogom égetni magam és ha így lesz, nos hát akkor azt meg is fogom érdemelni. Viszont nincs más választásom. Ki kell tartanom. Ki fogom bírni. Hiszen én mindent legyőzök. Minden félelmemmel szembe szálltam eddig! Ezután is így teszek. Mindent legyőzök. És Harry sem lesz számomra akadály. Nem, nem fog kifogni rajtam.
Szépen lassan hagyom abba a zokogást, miközben a fejem még mindig a vállán pihen és ő még mindig finoman simogatja a hátamat. Mégis, hogyan változhat meg ilyen hamar a hangulata? Olyan idegesítő! Kiakasztó. Szerintem ki kéne vizsgáltatnia magát. Biztos vagyok benne, hogy ez nem normális viselkedés! Mikor úgy látszik, hogy a könnycsatornáim elapadtak, akkor Harry megpróbál elhúzódni, de én a csuklóját markolva tartom őt vissza. Nem! Most nem fog kisétálni a szobából. Nem fog itt hagyni engem egyedül. Nem fogom neki engedni. Ezek után biztosan nem. Nekem is van eszem!
Még a könnyektől csillogó szemekkel nézem értetlen tekintetébe. Megpróbálok veszteg maradni. Nem. Most nem! Nem engedem, hogy elvegye az eszemet. Ki kell tartanom. Nagyot sóhajtok és egy pillanatra félre pillantok. A következő pillanatban viszont az ajkaimat erősen nyomom az övéire. Nem olyan ez, mint az előző csókjaink. Azok óvatosak voltak. Eddig édesnek és lágynak véltem őket. Viszont most sokkal inkább mondanám:
Számítónak.
Igen, számító, piszok kis görény ez a srác, hiszen tudta, hogy mire számíthat. Hogy majd a lelkem mélyéig el fogok olvadni és meg fogja kapni, azt amire vágyik. Viszont nem, többé nem! Most én diktálok és csak annyit fog kapni, amennyit én akarok adni neki. És akkor, amikor én úgy döntök, hogy adok neki.
Így hát hirtelen pattanok az ölébe és simítok végig izmos karján. Ajkain egy halk hörgés szalad ki, amire elmosolyodok. Ajkaimat erősen tapasztom az övére, miközben az ingét széttépem rajta. Kezeimet a nyaka köré kulcsolom és sokkal szorosabban húzom őt magamhoz. A fejét felfele biccenti, hogy még többet kapjon a csókból. A csípőmet az ővéhez dörzsölöm miközben hátradőlök a csókban. Ő pedig dől velem. Kezeit a hátamra tapasztja úgy tart szorosan magához. Ajkaim vad ritmusban szüntelenül csókolják az övéit. A lábaim erősen zárják közre a csípőjét. Nem, ez határozottan más, mint az eddigi csókok. Ez különlegesebb, vadabb, érzékibb, ezerszer jobb. Azért, mert én irányítok.
Érzem, hogy tetszik neki a dolog.
És éppen ezért pattanok le hirtelen róla. Nem foglalkozok értetlen pillantásával. A hajamat a fülem mögé igazítom és nyugodt léptekkel hagyom el a szobáz. Becsapom magam mögött a hálószoba ajtaját. Mosolyogva baktatok le a lépcsőn miközben a szitkozódását hallgatom. Ó, igen!
Mi is a megfelelő szólás erre a helyzetre?
Ha megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel? - nem, nem. Én sokkal nagyobb kővel támadok, mint Harry szóval ez nem a legmegfelelőbb.
Aki másnak vermet ás maga esik bele? - nem, ez sem hiszen én is bele estem abba a bizonyos verembe.
Áh meg van!
A fagyi visszanyal! Bizony. Pontosan, ez történik. A fagyi visszanyal Harry. Kezdj a saját súlycsoportodban Styles, mert különben pórul jársz. És biztosíthatlak, hogy velem nagyon, de nagyon rosszul jártál drágám.
Nagyon, de nagyon rosszul.
Juj, azt hiszem ezt élvezni fogom!

hatalmas bejelentéseim - nyugalom, semmi meglepő!

Igen, nos igen.Jöttem néhány dolgot közölni a kedves publikummal. Nem, olyan különleges és életbevágó információkat vélek közölni. És nem is rossz hírek (legalábbis remélem.)
Először is - mint minden alkalommal - szeretném megköszönni a megjegyzéseket, véleményeket, kedves üzeneteket facebookon, pipákat, és minden másféle támogatást. Nagyon örülök neki. Imádlak titeket, de ezt tudjátok is.
Most térjünk rá a fontosabb dolgokra!
1. A rész hamarosan érkezik. Már félig kész vagyok vele, igyekszem. Öt hat hét és kész (viccelek)
2. Pár nappal ezelőtt, este nagy szerelmi bánatomban Adele számokat hallgattam és hatalmas örömömre rátaláltam a történet főcímdalára. Vicces, hogy tökéletesen passzol az életemhez és a történethez. Milyen érdekes.
3. Ha már megtaláltam a történet dalát, akkor már készítettem hozzá egy videót is, nem a legtökéletesebb és legprímább videó, amit valaha láttam. Viszont valamennyire körülírja a történetet és a lényege az ez lenne. 
Nos egyenlőre ennyi bejelentéssel tudtam szolgálni,ahogy fent említettem a résszel hamarosan jelentkezem:)

Saját készítésű, drága videómmal elég sokat bajlódtam és még így sem lett tökéletes. Nos, mindegy, remélem azért nem lett olyan rossz:)

Adele egy Istennő. Egy Angyal szárnyak nélkül. Egyszerűen imádom. Amikor meghallottam ezt a számot akkor tudtam, hogy ez tökéletes. Tökéletes a történethez! Remélem nektek is tetszik:) 

öt - rongybaba

Köszönöm szépen a megjegyzéseket. Imádlak titeket, nagyon! (bár ezt szinte mindig elmondom, no nem baj) A történetnek nemsokára elkezdődik az a része, ami nekem a kedvencem lesz. Viszont amíg nem érek el odáig élvezzétek ezt:)
Jó olvasást!

A reggeli napsugarak lustán nyaldosták a félig kitakart testemet. A reggel meglehetősen kellemesen érkezett. Teljesen kipihentnek érzem magam – viszont túl lustának a hoz, hogy ki nyissam a szemem – és a közérzetem is egészen rendben van a terhességemhez képest. Ha jól végig gondolom, hogy a testem milyen pozícióban fekszik az ágyon, akkor el kell, hogy mosolyodjak hiszen keresztbe fekszem az ágyon. Keresztbe Harryn. A testünk egy hatalmas x-be forr össze a csípőnknél. Nem a legkényelmesebb helyzet, amiben életemben aludtam, de azért elviselhető. És nekem egyáltalán nincs kedvem fordítani a helyzeten. Képes lennék az egész napot így eltölteni ebben a kényelmes, puha, hófehér ágyban, aminek mentol illata van. Mindennek mentol illata van. És én annyira imádom. Mindennél jobban imádom. Így hát nem mozdulok. Nem teszek én semmit. Csak egyszerűen fekszek ott a helyemen.
Egészen három másodpercig.
Hogy miért csak ennyi jut nekem az édes pihenésből? Azért, mert egy vékony hang riaszt fel engem a lustálkodásból, ami azt kiálltja, hogy "Harry megjöttem!". A következő pillanatban pedig az alattam elterülő fiú úgy pattan ki az ágyból, mint akit puskából lőttek ki. Ezzel pedig engem is lelök onnan. A testem fájdalmasan csattan a padlón és mivel reggel van, csak egy halk sóhaj csúszik ki az ajkaim közül. Miközben próbálom felkaparni magam a padlóról Harry máris sietősen kapkodja fel a ruháit magára. Csak fél szemmel tudom figyelni szuper gyors műveletét, mert nem egészen szoktam még meg a szobában uralkodó fényviszonyokat. Nem egészen értem, hogy mire fel ez a nagy kapkodás. Fél perccel ezelőtt még nyugodtan feküdtem a hatalmas, puha franciaágyban most pedig a kemény, hideg padlón fekszek. Nem a legkellemesebb váltás meg kell, hogy mondjam.
- Harry Drágám merre vagy? - kérdezi egy bársonyos hang. Olyan szinkronszínésznőhöz illő simogató hang. Amitől az embernek szárnyal a szíve. Amit hallgatna éjszaka elalvás előtt és reggel ébredés után. Erről pedig eszembe jut az anyukám. Neki is olyan finom bársonyos hangja van. Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, akkor mindig kedvesen ébresztgetett miközben leült az ágyam szélére. És, amikor nem akartam felkelni, akkor mókásan felhúzta a redőnyömet és addig csikizett, amíg ki nem pattantam az ágyból. Mindig olyan hangosan sikítottam, hogy az egész ház bele remegett. Nekem volt a legjobb anyukám a világon. Remélem én is jó anyukája leszek az én csöppségemnek.
- Mi a francot csinálsz még mindig ott a földön? Kelj már fel onnan. Mire vársz tapsra ? - húzz fel Harry hirtelen a földről. Olyan erősen szorítja meg a karomat, hogy biztos vagyok benne be fog lilulni.
- Harry fent vagy a hálóban? - kérdezi ismét női hang.
- Basszus – sziszegi Harry, majd még mindig a karomat ráncigálva húzz be a gardróbjába maga után és ránk csukja az ajtaját. Kezdek félni ettől a pasitól! A karomat olyan erősen szorítja, hogy az ujjai belefehérednek. Az arcom grimaszba fordul, amikor a falhoz nyom és a kezét a számra simítja. - Én kimegyek, te itt maradsz. Csendben leszel addig amíg vissza nem jövök érted. Nem akarok hallani egy hangot se. Értve vagyok? - sietősen bólintok, Harry pedig elengedi a karomat. Idegesen beletúr a hajába, majd rám pillant. Nem látom csak érzem arcomon a tekintetét. Olyan perszelő, érzem hogy figyel. Testem minden porcikája ki van élezve rá. A pillantására, az érintésére, a szavaira. Tőle függök. Az egész napom attól függ, hogy neki éppen milyen hangulata van. A ma reggeli események pedig nem igazán kedveznek nekem, hiszen erősen vág bele a fejem melletti falba a tenyerével. Próbálom minél kisebbre összehúzni magam, hogy a haragjával ne engem találjon meg. Mikor végre ellép előlem és dühösen kisétál a gardróbból, akkor hirtelen olyan érzés tör rám, mintha egy száz kilós súlyt emeltek volna le a vállamról. Minden egyes pillanat, amit a feszült Harryvel töltök egy légtérben azok életem legrosszabb pillanatai közé írhatóak fel. Izzad a tenyerem, kiszárad a torkom, elakad a lélegzetem, de nem az izgatottságtól sokkal inkább a félelemtől. Félek. Pontosan nem tudom megmagyarázni, hogy mitől is félek pontosan. Talán a haragjától, az önfejűségétől vagy attól, hogy esetleg elküld. És egyetlen dolog van amiben biztos vagyok.
Nem akarok innen elmenni.
Nincs hova mennem. Nincs senkim. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Mint a kisujjam. És ez elől nincs menekvés. A magány elől nem lehet elbújni, megtalál és elevenen felfal. Csámcsog rajtad, ízlelget, kóstolgat. Egészen addig, amíg már könyörögsz, azért hogy végre tűnjön el ez a nyomasztó érzés, váljék semmivé. Abban a pillanatban már mindent megtennél, hogy kiűzd azt a nyomasztó magányt. Azt ami felemészti az emberi oldalad.
Nekem nincs más menekvésem, csak Harry.
Ő az egyetlen reményem. Az egyetlen ember, akire támaszkodhatok. Ő az egyetlen személy, aki megakadályozhatja hogy engem is felemésszen a magány. Ő az aki képes engem megmenti ettől a borzalmas sorstól. Ő az egyetlen személy aki még megmenthet engem, ő az akiért érdemes megváltoznom.
Hiszen befogadott.
Azt mondta maradhatok.
Gondoskodik rólam.
A közös gyerekünkről.
Hazudott a barátainak.
Értem.
Harry egy jó ember.
Hiszen segít nekem. Velem van. Támogat. Lehet, hogy egy kicsit sajátosan fejezi ki a dolgot, de itt van. Itt van. Velem! És tudom, hogy nem hagy el. Nem engedi, hogy egyedül csináljam. Nem engedné, hogy a gyerekének bántódása essen. Nem engedi, hogy bármi történjen Velünk. Ő az én hősöm. Aki megmentett engem a magány karmai közül. Aki képes felhozni a fényre. Az ember, aki miatt meg fogok változni. És ha nekem sikerül, érte. Akkor talán majd neki is sikerülni fog, értem. A fejemet rá hajtom a térdemre és várok. Várok, hogy Harry feljöjjön és kiszabadítson a fogságomból. A toronyból, amibe ő zárt be. Remélem azért nem kell sokáig itt dekkolnom a gardróbban, mert valljuk be, nem ez a legjobb szórakozás a világon. És bármilyen meglepő, de én is szívesebben nézném a TV-t, vagy olvasnék vicces cikkeket az interneten, mint hogy itt üljek az emeleten egy gardróbba zárva. Egyedül. A saját idegesítő gondolataimmal. Ez maga a kínzás. Ez számomra a legnagyobb büntetés.De ki lehet az a különleges vendég, aki elől a gardróbba kellett menedéket keresnem. Ki az akik nem láthat meg engem? És egyáltalán miért nem vehet rólam tudomást? Ki vagyok én, hogy dugdosni kell engem? Lepillantok magamra és így hát észre veszem, hogy elég hiányos az öltözékem. A gondolattól rögtön zavarba jövök, hogy Harry így cibált fel a padlóról, majd be a gardróbba. Hiszen nincs rajtam semmi!
Hogy nem vettem én észre ezt? Ezek szerint Harry lakásában nagyon jó a fűtés, ha meg sem éreztem a meztelenségemet. A földről felpattanva Harry egyik fekete pólójába bújok bele, amin egy fehér háromszög van. Alulra pedig egy szürke melegítőt kapok fel magamra. Nos, egy fokkal máris jobb. Mikor felöltözök egy tükröt pillantok meg szemben a falon. Kapok az alkalmon, hogy megvizsgáljam a pocakom nagyságát. Harry pólóját felgyűröm és a hasamat oldalról figyelem. Mintha egy kicsit nagyobb lenne. Nem sokkal, de azért valami kezdetleges állapot már igencsak előállt. Az orvos azt mondta, hogy ilyenkor még csak a baba helye fejlődik, nem ő maga. Minden estere engem boldogsággal tölt el az, hogy a terhességemnek most már van egy apró szemmel látható biztosítéka is. Éppen akkor teszem az apró pocakomra a kezem, amikor a gardrób ajtaja kinyílik. Harry és én egymásra pillantunk. Én meg sem mozdulok. Ledermedten állok a tükör előtt abban a pozícióban, amiben rám talált. (Jó, a rám talált nem éppen a leghelyesebb szó erre, hiszen tudta hogy hol keressen.) A kezemre pillant, ami még mindig a pocakomon pihen. Fintorog egyet – Fintorog? Hogy merészel fintorogni? - és a szemét forgatva lép be a gardróbba.
- Mit fogdosod a hasadat Del? Nem látszik semmi. Pont olyan csont sovány vagy, mint amikor először találkoztunk – forgatja a szemét, majd a hátát az ajtónak támasztva pillant végig rajtam. A tekintete égeti testem minden pontját. De most nem azon a felmelegítő, kellemes módon. Sokkal inkább nevezném irritálónak és idegesítőnek. Csak pár pillanattal később jut el a tudatomig az előző mondata.
Ez azért durva volt.
Nagyon, nagyon durva sértés volt. Szemeim azonnal meg is telnek könnyel. Természetesen. Hiszen már három napja nem sírtam miatta. Egyértelmű. Már szükség volt erre. Gondolom neki olyan végignézni azt, ahogyan széthullok a lábai előtt, mint a drog. Egyszer megkaparintotta és többet nem tud nélküle élni. Azt a pár lépés távolságot, ami van köztünk gyorsan megszüntetem. És, amikor elé érek, akkor az összes erőmet összeszedve egy hatalmas pofont sújtok az arcára. Szemétláda! A pofonom nagyot csattan az arcán és a lendülettől el is fordul a feje. A kezem ég az ütéstől, de teljes mértékben megérte. Megérdemelte ez a köcsög. Szívemet- lelkemet beleadtam abba a pofonba. Az összes sértés és rosszindulatú megszólalását belesűrítettem, amit az elmúlt héten kaptam tőle. Látom, ahogyan lassan az arcához emeli a kezét. Tenyerét a helyre simítja, ahol pár másodperccel ezelőtt az én tenyerem csattant. Tekintetét szépen lassan fordítja felém. Amikor a zöld találkozik a kékkel, akkor különös módon nem a dühöt vélem felfedezni a szemében. Valami egészen mást. Valami furcsát. Valami olyat, ami nem illik a pillanathoz.
Csodálatot.
A szemei csillognak az arcán pedig egy édes félmosoly terül szét. Bal tenyere még mindig az arcán. Olyan elképesztő. Egyáltalán nem dühös rám. Sőt. Szerintem még büszke is. Büszke? Az normális?
A térdeim annyira remegnek, hogy szabályosan összekoccannak. Az egész testem remeg az idegtől a levegőt pedig szaggatva veszem. Harry pedig olyat tesz, amire nem egészen vagyok felkészülve. Az én apró törékeny testemet az egyik pillanatról a másikra az ölébe kapja és olyan erősen szorítja magához, hogy úgy érzem szétrobbantja a csontjaimat. Olyan erősen szorít magához, hogy nekem lehetőségem sincs a nyaka köré fonni a kezeimet. Csak szorít. Csontroppantó erővel. Úgy, mint aki soha többé nem akar elengedni. Istenem! Ez a pasi tutira elmebeteg! Vagí így akar megölni. Szétroppant. Kezdek félni tőle. Az amit csinál egyszerűen nem normális. Biztos vagyok benne, hogy ez nem normális viselkedés. Száz százalékosan biztos.
- Harry engedj el, mert megfulladok – sziszegem a fogaim között. A következő másodpercben pedig a lábaim végre a földön landolnak. Ó, szuper! Micsoda megváltás. Drága Anyaföld, tudnod kell, hogy imádlak. Harry vállába kapaszkodva állok a lábaimon. Ha ő nem lenne ott nekem, mint egy kedves kis mankó, akkor lehetséges hogy azonnal összecsuklanék, mint valami rongybaba. De ő szerencsémre tart. Mikor úgy érzem, hogy képes vagyok megállni a saját lábaimon, akkor felpillantok rá.
Jaj, ez a pasi minden egyes alkalommal elbűvöl, amikor az arcára pillantok. Magához köt, odaláncol, drótoz, gémkapcsoz, ragaszt, húzz, illeszt. Nem tudom több dologgal megmagyarázni, de amikor az arcára pillantok, akkor én többé nem is akarok mást nézni, csak azt a két világos zöld szempárt, a szív alakú szájat, hófehér fogakat, porcelán bőrt, sötét göndör hajat. Ha neki az én szenvedésem a drog, akkor nekem ő a drogom! És az sem érdekel, ha ez a kettő együtt jár. Nem érdekel, ha szenvednem kell a hoz, hogy minden nap vele legyek. Többé nem érdekel. Én nem akarok mást, csak naphosszat azt az arcot bámulni. Vele akarok lenni. Meg akarok változni a kedvéért, a kedvében akarok járni. És ha ezt el akarom érni, akkor bizony lépéseket kell tennem. Úgy, hogy jobb is most kezdem.
- Harry sajnálom azt a pofont. Nem kellett volna – motyogom miközben a hajamba túrok és a vállát elengedve végre a saját, két tulajdon lábamra állok.
- Nos, mindketten teszünk dolgokat amiket nem kéne. Te megpofozol engem. Én felcsinállak téged. Kvittek vagyunk – rántja meg a vállát. Áú. Lehetséges, hogy ez a bizonyos változás, nem lesz a legegyszerűbb dolog a világon. Ha Harry nem partner benne, akkor pedig végképp reménytelen. Kösz Harry! Nem elég, hogy magammal is meg kell küzdenem, de még te is állíts elém akadályokat. Mert nincs nekem már így is elég gondom, ugye? Csak akkor veszem észre, hogy már rég elhagyta a gardróbot, amikor eszembe jut, hogy a vendége már elment. Azonnal rohanok Harry után. A lépcsőn megtorpanok, mert látom, hogy éppen a konyhába tart. Megtámaszkodom a korlátnál és utána kiabálok.
- Harry ki elől rejtegetsz te engem? - Ő sarkon fordul. Tekintete találkozik az enyémmel. Elmosolyodik, majd félvállról odakiabálja nekem azt a választ, amitől a talaj kicsúszik alólam és a fejemet beverem a lépcsőbe. Mondjuk lehetséges, hogy attól volt, hogy napok óta nem eszek normálisan. Vagy rosszullét. Vagy a három egyszerre. Minden estere a fejem nagyot koppan a képcsőkorlátba és a testem pedig könnyedén csuklik össze. Akár csak egy rongybaba.
 Hogy mi volt a válasz?
- Az anyám elől. 

négy - fekete csipke

Jaj! Köszönöm a megjegyzéseket, mindenki olyan imádni való. Ezért is írtam meg egy huzamba a részt (nyugalom nem kapkodtam el) a fél délutánomat Harryvel, Louisval, és Del-lel töltöttem (ha elolvassátok rájöttök). Megjegyzéseket várok ismét:) Jó olvasást.

Mondják, hogy könnyebb elmenekülni a problémák elől, könnyebb úgy tenni, mintha nem is léteznének. Nos, azoknak akik ezt mondják, nagyon is igazuk van. Valóban könnyebb úgy tenni, mintha nem is lenne probléma. Egyszerűbb csak elengedni a dolgokat a füled mellett és úgy tenni, mintha ezek nem is zavarnának. Három napja én is ezt teszem. Három napja úgy döntöttem, hogy inkább nem fogok foglalkozni a dolgokkal. Nem fogom a lelkemre venni a szavakat, amiket Harry vág a fejemhez. A tettei sem fognak érdekelni, úgy fogok élni, ahogyan én szeretnék. És mivel nem élhetek bezárva ebbe a lakásba, mint egy kismadár a kalitkába, azért megkértem Louist, hogy a mai napon jöjjön el velem ruhákat vásárolni. A hasam még nem nagyon látszik, de a csípőm már jóval szélesebb és a combom is kezd megemberesedni, így hát szükségem van néhány nagyobb méretű nadrágra. Meg egy két nagyobb melltartóra. Mondták, hogy a terhességtől megduzzadnak a mellek. No,de hogy az almák majdnem kipotyognak a kosárból, nos arra nem nagyon voltam felkészülve. Mivel jelenleg más barátom nincsen így hát muszáj voltam Louist elhívni. Először nem nagyon rajongott az ötletért, de amikor megemlítettem, hogy fehérnemű boltba is mennénk, akkor természetesen rögtön beleegyezett. Gondoltam. Az összes férfi titkon, imád fehérnemű üzletbe menni, de nő nélkül sajnos nem tehetik be a lábukat. És, mint megtudtam Louistól a barátnője nem nagyon rajong az ötletért, hogy együtt menjenek fehérneműt vásárolni. Nekem viszont nincs ellenemre, sőt biztos vagyok benne, hogy Louis nagy segítség lesz. Éppen a bordó harisnyámat igazítom meg, amit a világosbarna ruhám alá húztam – február első hetében, még nincs olyan jó idő Angliában – amikor csengetnek. Harry és én egyszerre kapjuk a fejünket az ajtó felé. Ő a kanapén ülve hátrafordítja a fejét és értetlenül pillant rám. Természetesen nem osztottam meg vele a programomat. Ő sem számol be az utóbbi napokban, hogy hova megy – és azt sem kivel jön haza. Igen elég sokszor ellenkező neműek társaságában -, akkor nekem mégis mi okom lenne arra hogy beavassam? Dinamikusan pattantam az ajtóhoz és mosolyogva nyitottam ki azt. Előttem állt Louis. Fehér különlegesen mintás pólójában (Nem tudom eldönteni, hogy ez ugyanaz-e ami három napja volt rajta, vagy egy másik? Mindenesetre nagyon hasonló.) világos színű farmerben és egy sötétkék tavaszikabátban. Boldogan mosolyog, majd egy barátságos öleléssel köszönt. Kitárom előtte az ajtót és ő pedig már be is lép a házba, ahol rögtön Harrybe botlik. Ő pedig vészjóslóan méri végig Louist, majd engem.
- Csá Tesó, te is jössz velünk? - kérdezi Louis mosolyogva miközben barátságosan megütögeti Hary vállát köszönés képen. Harry bal szemöldöke az égbe emelkedik és a felső ajka is megrándul egy pillanatra. Upsz. Rámpillant és a szemébe értetlenség csillan. Összehúzza a szemöldökét és megrázza a fejét.
- Attól függ hova mentek – mondja Harry egy röpke sóhaj közepette.
- Ruhákat venni Del-nek, azt mondta mostanában meghízott egy kicsit, úgyhogy veszünk a drágának nadrágot – karolja át a vállamat Louis – meg fehérneműt – teszi hozzá rögtön – És engem kért meg, hogy kísérjem el. Hülye lettem volna nemet mondani egy ilyen ajánlatra nem gondolod Tesó? - kérdezi mosolyogva Louis.
- De, hülye lettél volna. Én is imádok Fehérnemű boltba menni, úgyhogy vegyük a kabátot és induljunk – tárja szét a karját Harry. Ó a francba! Istenem csak azt ne. Mond drága Mindenható, mégis miért büntetsz engem? Szereted nézni, ahogyan szépen lassan az idegeim szétcincálódnak? Az utolsó dolog, amit szeretnék ebben az életben az az, hogy Harry Edward Styles válasszon nekem melltartót. Nos, ha az élet citromot ad, akkor csinálj belőle limonádét nem? Nézzem a jó oldalát ugye? Lássam a pozitív dolgokat. Nos ha ennek van pozitív oldala, akkor én megeszem a bordó harisnyámat!

- Del azt is fel kel próbálnod, mert a világos bőrödhöz jól mennek az ilyen színek – nyom a kezembe Louis egy sötét zöld nadrágot. A kezemet roskadásig pakolta különböző színű és fazonú nadrágokkal. Van itt mindenféle, buggyos, feszes, csíkos, kockás, foltos, virágos, egyszínű.
- Louis kétlem, hogy Del szeretne ilyen nadrágokat – vesz ki egyet a puffon elhelyezett rakásból, ami mellé a földre ledobom az eddig a kezemben lévő kupacot. Amikor megpillantom Harry kezében lévő darabot, akkor rögtön ki tör belőlem a nevetés. A nadrág feszes, teljesen testhez simuló és különböző mesefigurák tarkítják. Nos aranyos, de valóban nem az én stílsom. Még mindig nevetve dőlök le az egyik bézsszínű fotelba, amikor Harry elég érdekes fejet vágva furcsábbnál-furcsább nadrágokat hajigál ki a mellette lévő kupacból. A fejek amiket vág, nos azok elég viccesek. Nem is gondoltam volna, hogy Harry tud szórakoztató is lenni. Lehet vannak még oldalai, amiket nem ismerek. Mondjuk nem is igazán vagyok rá kíváncsi! Tartsa csak meg a humorát és minden más tulajdonságát magának. Én nem akarok belőle semmit. Semmit.
Miközben Louis sürög-forog és különböző ruhákat pakol oda a puffhoz, Harry elfele pakolja azokat, amik szerinte borzalmasak, förtelmesek, vállalhatatlanok, vagy esetleg nem az én stílusomhoz illőek. Én mindeközben nyugodtan ülök a kis bézs fotelben. Eléggé érdekes látványt nyújtanak ezek a srácok. Miközben ők egyre csak pakolnak én az órámra pillantok. Huh, már jól elszaladt az idő. Az én fotelem melleti "kupacra" pillantok. Ez nem igazán nevezhető kupacnak, hiszen csak öt nadrágot tartalmaz. Ezek voltak azok a ruhadarabok, amik mindhármunk igényeinek megfeleltek. Rá pillantok még egyszer a nadrágokra, majd kiáltok a fiúknak : - Jól van srácok, mindent pakoljatok vissza. Irány a fehérnemű üzlet!
Természetesen mind a ketten sürgősen elkezdtek rohangálni vállfákkal, hogy minél előbb ismét mindent a helyére tegyenek. Ezek a férfiak.. olyan irányíthatóak.
Louis a kezében fogja a táskát, ami a nadrágokat tartalmazza, amikor belépünk a világos rózsaszín üzletbe, ami a férfiaknak maga a mennyország. Mind a kettejüknek rögtön széles mosoly keretezi arcukat én pedig csak sóhajtva lépek előre otthagyva őket a bámészkodásuk közepette. Én rögtön az egyszerűbb darabok felé veszem az irányt és mindenképpen kényelmesebb puhább anyagú melltartókat keresek, miközben a fiúk a csipkés és masnis osztályon kötnek ki. Nevetnem kell, amikor egymás között tárgyalják meg, hogy melyik szett a dögösebb. Amíg ők tanakodnak én már ki is választok három egyszerű és remélhetőleg kényelmes darabot, amivel azonnal el is vonulok a próbafülkékhez. Magamra húzom a fülke ajtaját és már le is kapom magamról, a könnyű ruhát. A melltartómat egy pillanat alatt kapcsolom ki és a feketét fel is próbálom. Megnézem magam jobbról- balról. Nos, nem a legdögösebb amit valaha viseltem, de legalább kényelmes és nem esnek ki belőle a melleim. Így járok a másik kettő darabbal is. Nem egészen bűvölnek el, de azért tűrhetőek. Éppen, amikor a saját melltartómat veszem vissza akkor hallom meg Louis hangját a fülkémen kívül.
- Del tudom, hogy a kényelemre törekedsz, de Harry és én is választottunk neked egy-egy darabot. Próbáld fel a kedvünkért! - kérlel Louis – Nem kell megmutatnod, csak vedd fel őket és mond meg, hogy milyenek.
Tudtam, hogy ez lesz a vége ha mind a ketten jönnek. Egy sóhaj keretében nyújtom ki a kezemet a próbafülkéből és, amikor érzem hogy a ruhadarabokat belehelyezték, akkor visszahúzom azt. Mosolygok. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy melyik melltartót melyik fiú választotta, hiszen az egyiken egy hatalmas Donald kacsa fej van ami kinyújtja a nyelvét, ez természetesen csak Louistól származhat. Míg a másik hófehér viszont a szegélyén fekete csipke van. Nagyon árulkodik magáról a melltartó, hiszen pont olyan, mint a választója.Tökéletesen tisztának tűnik, de van valami ami elrontja benne azt a tökéletességet. Egy csöppnyi sötétség. A fekete csipke. Muszáj benedvesítenem az ajkaimat a nyelvemmel, mert teljesen kiszáradtak. Elképesztő, hogy már maga a srác gondolata is ilyen hatással van rám. Jesszus! Egyszerűen jól falhoz kéne engem vágni, hogy észhez térjek.
- Na? - Louis hangja ébreszt fel a merengésből és rögtön le is kapom magamról a melltartót, majd pillanatok alatt bújok bele a Donaldosba, vagyis csak bújnék, ha beleférnék. Szokásomhoz híven a legkülsőbe kapcsoltam, de a Donaldos melltartó még így sem akar felférni rám.
- A Donaldos kicsi sárcok!
- Én megmondtam, hogy nem olyan kicsik a mellei.
- A francba gondolhattam volna, hogy tudod, hiszen a kuzinod, láttad már fürdőruhában tutira, te szemét! Úgy könnyebb találgatni.
- Igen már sokat láttam fürdőruhában – Harry szavaira tetőtől-talpig elpirulok. Igen persze, fürdőruhában. Gyorsan kapom le magamról a Donaldos fürdőruhát és a figyelmem ismét a fehér fekete csipkés kombinációra esik. Ahogy megfogom, hogy belebújjak még a hideg is kiráz. És amikor pontosan illeszkedik rám, akkor a szívem egy nagyot dobban. Ő tudta. Tudta, hogy nagyobb melltartó kell nekem. Tudta, hogy azért kell elmenni vásárolni, mert elkezdett változni a testem. Ebbe a gondolatba pedig beleremeg a lelkem. Érdekli őt, mégis érdekli őt annyira, hogy tudja. Ettől pedig szárnyalnom kell. Olyan érzésem van, hogy most legszívesebben kirepülnék a fülkéből és szárnyalnék.
Biztos csak a hormonok teszik!
- A fehér passzol – kiáltom ki. Megpróbálom minél hamarabb levenni magamról azt a melltartót, hátha annak hatására az érzéstől is megszabadulok, ami a bensőmet szorongatja. De mindhiába. Nem változik semmi.
Ez pedig zavar. Nagyon zavar. Mert tudom, hogy nem lesz ennek jó vége.

- Jó utat haza Louis és még egyszer köszönöm, hogy elkísértél – ölelem meg  utoljára Louist, amikor Hary lakásához érünk. Ő egy hatalmas puszit nyom a fejem búbjára, majd int Harrynek és már be is pattan az autójába. Ott hagy minket. Engem és Harryt, ebben a frusztráló csöndben, ami olyan erősséggel nehezedik ránk, hogy félek talán összeroppant. Harry minden szó nélkül a táskákkal a kezében elsétál, mellőlem. Én pedig követem. Mi más tehetnék? Szinte kocognom kell, hogy utolérjem. A liftet éppen elérem. Nehezen csúszok be az ajtó záródása előtt. Micsoda Úriember! Barna szövetkabátomat összehúzom magam előtt, miközben azt figyelem, hogy a lift száguld felfele. Elképesztő gyorsasággal hagyja el az egyes emeleteket míg végül el nem éri azt, ahol Harry tetőtéri lakása van. Amikor a lift ajtó kinyílik, mind a ketten gyorsan pattanunk ki onnan és sietős léptekkel szeljük végig a hosszú folyosót. Én apró lábaimmal, alig tudom követni az Ő hosszú és ügyes lépteit. Szinte szökkenek, hogy utol érjem. Amikor az ajtóhoz ér gyorsan kell lefékeznem, hogy nehogy a hátának ütközzek. A zárral nem bajlódik sokáig hiszen pár pillanattal később már a lakás előszobájában vagyunk. Ő ledobja a táskákat a földre miközben lehajol, hogy levegye a cipőit. Így én nem férek oda, hogy leüljek a kis puffra. Ott állok vigyázzban mögötte amíg le nem veszi a cipőjét. Akkor hátrafordul rám pillant, majd le a csizmámra ami még mindig rajtam van, természetesen.
Legnagyobb csodálkozásomra letérdel és kezébe veszi a bal bokámat. A szívem felgyorsul, amikor a talpam elemelkedik a földről és ő a sarkamnál megtámasztva egy könnyed mozdulattal lesegíti a bal csizmámat. A szívem talán még egy ütemet is kihagy, amikor finoman helyezi vissza a földre a talpamat, majd a másikat veszi a kezébe. Olyan lassan és gyengéden emeli le a bokámról a cipőt. Mintha én csak egy porcelánbaba lennék, amire úgy kell vigyázni, mint valami kincsre. Ettől az érzéstől pedig az apró kis pillangók - amikről eddig azt hittem, hogy még csak bebábozódva sincsenek – megjelennek a hasamban. A pulzusom felszökik az egekbe és azt se tudom fiú vagyok vagy lány. Amikor Harry ismét fölém magasodik, akkor én a fejemet felfele biccentve fordulok a csodálatos arca felé. Világos zöld szemei most így a sötét előszobában, sokkal szebben csillognak, mint valaha. A göndör hajának néhány tincse az arcába kúszik én pedig nem tudom megakadályozni, mert lehetetlen. Apró ujjaimmal elsimítom őket a homlokából a feje tetejére. De, amint befejezem a mozdulatot, úgy érzem magam, mint aki bűnt követ el, ezért a kezemet vissza is helyezem gyorsan szorosan a testem mellé. Harry viszont nem szól egy szót sem, csak egyenesen néz a szemembe. Azokkal a csodálatosan világos zöld szemeivel. Úgy érzem, hogy a szemeivel simogat, becézget, mosolyog. Olyan, mintha a szemei és a teste valami egészen más dologról árulkodnának. A szeme azt mondja, hogy csókoljam meg, hogy legyek az övé, hogy tegyek amit csak akarok. Miközben a teste minden más izma, pontja azt üzemi, hogy meg ne próbáljam. Még csak ne is gondoljak arra a lehetőségre. Én pedig.. én, nem tudom hogy kire hallgassak. Rendíthetetlenül nézek a szemeibe és ezt semmi más ne szakíthatja meg csak az az egy másodperc, amikor pislogok. A torkom ismét kiszárad és egy hatalmasat nyelek.
Egy másodperccel később pedig megérzem meleg puha ujjait, amik lágyan és óvatosan csúsznak be az én apró ujjaim közé. Könnyedén kulcsolja rá ujjait az enyémre. A tenyerem pontosan illik az övébe, ettől pedig a bensőm megremeg. Az ajkaim óvatosan elnyílnak egymástól, amikor érzem, hogy a másik tenyere az arcomra simul. A szemeimet lehunyom és élvezem ezt a boldog pillanatot, hiszen nem tudhatom mikor ér véget.
Ismét az a finom mentolos illat. Ez az utolsó gondolatom azelőtt, mielőtt ajkai tompán találkoznak az enyémekkel. Lassú és finom táncba hívva ezzel engem. Kezeimmel a pólóját markolom és úgy húzom közelebb magamhoz. Az én puha felsőtestem erősen nyomódik az ő felsőtestéhez, miközben lassan hátrálunk a nappali felé. Olyan erővel harapok rá az alsó ajkára, hogy szinte biztos vagyok benne véraláfutásos lesz. Viszont ő csak egy másodperc erejéig foglalkozik a fájdalommal, mert az ajkai újra lassan és puhán nyomódnak az enyémekre. A kezei becsúsznak a térdhajlatomba és az alkarját oda becsúsztatva emel fel magához. Két kézzel kapaszkodok a vállába, miközben neki az egyik keze a hátamon a másik pedig a térdhajlatomba. Lassú és mámorító csókunkat folytatjuk miközben ő szépen lassan a háló felé veszi az irányt. Ettől pedig egy óvatos mosoly kúszik az arcomra. Szóval én nem a kanapén? Ennek örülök Harry. Erősen markolom a vállát amikor a háló ajtaját berúgva vezet be oda, majd óvatosan helyez le az ágyra. Úgy érzem magam, mint egy hercegnő. Egy hercegnő, akit imádnak, Akinek mindent meg akarnak adni. Én vagyok a Hercegnő, Harry pedig a Hercegem!
Mindenhol érzem azt a mentolos illatot. Beborítja a testem minden pontján. Úgy érzem, hogy az egész világ ebbe az illatba burkolózott. Legalábbis az én világom biztosan. Feljebb húzom magamon a takarót, mert olyan meztelennek érzem magam. Harry pedig kuncog a fejem alatt. Ez egyáltalán nem vicces. Ezen nem kéne nevetnie. A fejemet felfordítom így pedig láthatom, ahogy ragyogó mosollyal néz le rám. Visszamosolygok rá, majd a fejemet visszahajtom a mellkasára. A szemem az összekulcsolt ujjainkra vezetem. Az én apró kis kezem az ő hatalmas tenyerében. Különös, ugyanakkor megnyugtató látvány. A szívem pedig egy hatalmasat dobban. Az elmúlt pár órában úgy éreztem magam, mint egy Hercegnő, mert Harry úgy bánt velem. Amikor abba hagyja a hátam cirógatását, akkor már tudom, hogy elaludt. Viszont én még nem tudok.
Mert a pillangók még mindig nyüzsögnek a hasamban. A testem még mindig lángol. A szívem szapora ritmust ver, a levegőt nem tudom normális ütemben venni és a szám is ki van száradva.
Én.. nem tudok nyugodtan aludni mellette, mert félek hogyha felkelek ennek vége lesz. Én nem akarom, hogy ennek vége legyen. Nem akarom, hogy a bunkó Harry visszatérjen. Azt akarom, hogy ez a Csodálatos Harry maradjon itt velem, örökre. Az akitől pillangók vannak a hasamban, akitől gyorsan dobog a szívem, az akivel jól érzem magam.
Nem akarom a bunkó Harryt.
Én azt a Harryt akarom aki most itt alszik velem, a fejem alatt. Akit kedvelek. Nagyon kedvelek.

Ezt a rövid üzenetet muszáj volt a végére írnom, hogy ne lőjek le poént. Még nem döntöttem el, hogy mennyire fogom részletezni a további intimebb részeket. Mégpedig azért, mert én olyan dologról tudok igazán hitelesen és átadhatóan írni, amit ismerek és átéltem már. Nos, a koromnál fogva még intim kapcsolatot nem létesítettem hímnemű (sem nőnemű!! :D) egyedekkel, szóval nem tudom, hogy mennyire lenne átadható és az olvasó szempontjából beleélhető a történet azon része. Viszont, szeretném ha most megírnátok megjegyzésbe, hogy szeretnétek vagy sem, mert ha igen, akkor természetesen megpróbálkozok, majd vele. Lehet még jó sül ki belőle:) 

három - lassú halál

Ismét köszönöm a megjegyzéseket, de nagyon, komolyan. Örülök neki, hogy tetszik. Most már majd szépen lassan igen valóban lassan be fog indulni a történet. Megjegyzéseket és pipákat szeretettel várom, most már névtelenül is lehet írni megjegyzést. Jó olvasást.

Istenem milyen jó is arra ébredni, hogy valaki az egész testedet körbeöleli, tartja, szorítja, simogatja, vigyázz rá. A világ legjobb érzése, amikor valaki olyan mellett ébredhetsz, akit szeretsz, aki a világot jelenti neked és, amikor kinyitod a szemed az ő arcát pillantod meg először.
Nos én nem így ébredtem, hiszen az én testemet nem ölelték körbe, nem tartották, szorították, simogatták és nem vigyáztak rá. Nem ébredtem a mellett, akit szeretek, aki a világot jelenti nekem. Viszont az őt pillantottam meg először , amikor kinyitottam a szemem.
Harryt.
Az ő arcát. A szív alakú ajkaival, a hatalmas szempilláival, a gyönyörű porcelánszerű hófehér bőrével. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok vele kapcsolatban az az, hogy ő a legvonzóbb teremtés, akit valaha láttam életemben. Legszívesebben a teste minden apró pocikáján végig vezetném az ujjaimat, hogy biztos legyek benne teljesen igazi. Most ebben a reggeli fényben még jobban kivehető a haja és az arca közti kontraszt. A sötét és a világos tökéletes összhangja. Az az egyszerű természetesség, ami miatt olyan ellenállhatatlan és kínzóan gyönyörű. Amikor szempillái megrebegnek, akkor én gyorsan lehunyom a szemem. Még az kéne, hogy megtudja, hogy már vagy egy órája őt nézem miközben alszik. Azt gondolná, hogy egy ostoba kis zaklató vagyok, de egyszerűen akkor a legjobb vele lenni, amikor alszik. Akkor biztosan nem fog sértő megjegyzéseket tenni rám. Akkor elmerenghetek azon, hogy milyen lenne, ha egy normális srác lenne, normális méretű egoval és átlagos önértékeléssel. Akkor tökéletes lenne. Maga a tökély. Nos.. senki sem tökéletes.
- Jó reggelt – dörmögi az én szemeim pedig kipattannak. Így hát láthatom, hogy nagyot nyújtózva fekszik a hátára – Jobb lett volna, ha lehúzom a függönyt éjszaka, mert most megvakulok. Amúgy éjszaka felébredtem arra, hogy a hajad a számban volt. Barackos sampont használsz? Az íze olyan volt. Jó az illata ne cseréld le. Na megyek, mert egy rádióműsorban szerepelek kilenckor – és ezzel kipattan az ágyból.
Mi? Ki ez a srác és mit tett az arrogáns és idegesítő Harryvel? Remélem bezárta az alagsorba és soha többet nem engedi ki onnan. Amikor kisétált a hálóból én az ágy közepére tornásztam magam – hosszú utat kellett megtennem a hatalmas ágyon. A kezeimet széttártam és egy hatalmasat nyújtóztam az ágy közepén. Nem is indulhatott volna jobban ez a nap. Kialudtam magam. Harryt elrabolták az UFO-k és kicserélték nekem egy sokkal kedvesebb droidra. Ennel már jobb nem is lehetne. Harry visszatér két mufinnal – amit az egyik tenyerén hordoz, pedig hatalmas muffinok – a harmadikat pedig a bal kezében fogva majszolja. Mielőtt bemenne a gardróbba az ő oldala felőli éjjeliszekrényre teszi a másik két muffint. Én pedig csodálkozva nézek rá. Ott áll, félmeztelen mivoltában most már csak egy mufinnal a kezében és a zöld szemei még álmosan csillognak. Jaj, nem tudom mit akartam kérdezni. Baszsus!
- Van egy pékség, akik minden reggel szállítanak nekem a friss pékáruból – magyarázza a muffinokra mutatva – Te pedig kettő helyet eszel – ismétli az én tegnap esti mondatomat de úgy, hogy közben már hatát is fordít nekem. Besétál a gardróbjába és magára csukja a ajtaját. Komolyan mondom ez a nap egyre meglepőbb lesz. A fejemet ingatva nyúlok a muffin felé. Kezembe viszem. Megvizsgálom egy kicsit. Jobról, majd balról. Remélem nem mérgezte meg! Majd beleharapok. Hm. Banános-csokis. A világ legjobb kombinációja. Diadal ittasan huppanok vissza a párnába. Amikor a fejemet körbe keretezi a fehér ágynemű, akkor ismét érzem azt a már lassacskán jól megszokott mentolos illatot. Rögtön ellazulok tőle. Annyira nem e-világi. Valami egészen különleges. Valami olyan, aminek nem kéne ennyire tökéletesen nekem kitalálva lennie. Megrémiszt a gondolat, hogy ennyire kedvelem ennek a pasinak minden egyes porcikáját a személyiségén kívül. Rémisztő. Elképesztően. Amikor mind a két muffint elmajszoltam, akkor átfordulok, hogy a hátam a gardrób felé nézzen és a szemeimet lecsukva próbálok pihenni még egy kicsit. Valóban pihenésnek szánom először, de utána egyre jobban érzem, ahogyan a gravitáció húz lefelé, ismét. Testem minden apró négyzetmillimétere azt kívánja, hogy én most itt szépen és édesen aludjak egy jót. Mi mást kéne tennem? Nincs nekem most más dolgom, csak a pihenés. Szóval hallgatok a testem kívánságára és hagyom, hogy az álom mélyen magába temessen.
Ismét csodálatos virágokról álmodok. Éppen egy hatalmas réten sétálok, amikor egy apró iszonyatosan hosszú, csigásan göndör hajú pici lány szalad felém a hatalmas fűben. Nagyon messze van tőlem, de látom hosszú lobogó haját és hatalmas fehér ruháját ami csak úgy lobog a menetszélben. Eszeveszettül rohan felém, olyan gyorsan, hogy semmi sem tudja őt megállítani. Viszont félúton, valaki felkapja. Egy magas alak, én pedig egy pillanatra megijedek, hogy az az ember bántani akarja, de utána meglátom hatalmas mosolyát, ahogyan a kislányt pörgeti a levegőben. A csöppség még a karjait is széttárja, mintha repülne. Nekem ettől rögtön kuncognom kell. És abban a pillanatban mindketten felém kapják a tekintetüket. Harry és a kislány gyönyörűek és iszonyatosan hasonlítanak. Mindkettejüknek csodálatos porcelán bőrük van, kerek arcuk és világos zöld szemük. Viszont a kislánynak szeplők vannak az orrán, az apró pisze orrán pont, mint nekem. És abban a pillanatban tudom, hogy ő a mi kislányunk. A mi édes angyali kislányunk. Göndör barna hajjal, zöld szemekkel, porcelán bőrrel, és finom apró szeplőkkel az orrán és a pofiján mindenhol. Gyönyörű. A világ leggyönyörűbb gyermeke.
Hirtelen pattannak fel a szemeim. A gyönyörű álmomból a hasam korgása ébresztet. Hát persze drágaságom, hiszen neked két hatalmas csokis-banános muffin nem elég ugye? Szememet forgatom a még meg sem született gyermekemre, miközben meztelen lábammal csattogok le a lépcsőn. A ház kihalt. Túlságosan is csendes. Hiányolom Harryt. De persze azt a kedves Harryt, aki muffint hozott nekem reggel. Nem a pocsék Harryt. Juj! A konyhába menet gyorsan bekapcsolom a TV-t, hiszen olyan egyedül érzem magam így, ilyen síri csendben. Miközben kiveszem a fagyasztóból a mirelit csirkefalatkákat – nos, nem vagyok egy nagy szakács – az álmomon gondolkozom. Annyira gyönyörű volt az a kislány. Ha nekünk kislányunk lesz és ő is, olyan gyönyörű lesz és vidám, akkor én leszek a világ legboldogabb anyukája. Mondjuk egy fiú sem lenne rossz – csak ne legyen, olyan mint Harry. Lehetne vele autókázni és focimeccsekre cipelni. Én szívesen lennék focista anyuka. Milyen jól mutatnék a lelátókon. Felkuncogok a saját gondolataimra, miközben az órára pillantok. Fél egy. Azt a mindenit. Nos ez szép kis szundi lett. Mostanában nagyon sokat alszok. Biztosan a baba miatt. Harry nem azt mondta, hogy délelőtti műsorba megy? Még most sincs itthon. Oké, hiszen megmondta, hogy ne keressem ha nem találom itthon. Mondta, hogy sokat jár el otthonról. Azt hiszem találnom kell valami hobbit, mert én ezt nem fogom bírni egyedül. Pont, amikor a mirelit falatkámat és a mikróban felmelegített zöldségeket egy tálcára teszem, akkor nyílik a bejárati ajtó. Harry már megint nem egyedül érkezett. Nevetést hallok. Viszont abban biztos vagyok, hogy nem jöttek mind az öten, mert akkor ennél még sokkal hangosabbak lennének. A bárpultra teszem a tálcámat és felülök az egyik székre. Amikor bekapom az első falat csirkét, akkor ér be a nappaliba Harry és Louis. Mindketten istenien néznek ki. Harryn szürke póló és teljesen kigombolt kék kockás ing van, míg Louisn fehér póló különböző különlegesnél, különlegesebb mintákkal és mindkettejükön fekete farmer. Dögösek.
- Del, még alszol? - kiállt fel nekem Harry.
- Nem, itt vagyok – válaszolok teli szájjal. A fiúk felém kapják a fejüket. Harry csak bólint – Na? Hova lett az én kedves lovagom? - Louis viszont mosolyogva jön oda hozzám, megdicséri a pizsimet, ki vesz egy falat csirkét a tányéromról, egy zeller kíséretében, majd felpattan mellém a másik székre. Ebben a pillanatban inkább nevezném őt az én lovagomnak, mint Harryt. Szépen lassan kezdem eltakarítani az ételemet - amit nagy munka árán készítettem - a tányéromról, amikor Louis egy hatalmasat csap a combomra én pedig felsikítok a fájdalomtól
- Del hivatalosan bejelentem, hogy meg vagy hívva a Születésnapi Bulira – jelenti ki Louis. Én egy pillanatig még a sajgó felületemre koncentrálok, viszont amikor felfogom az információt, amit közölt velem, akkor rögtön felpillantok.
- Jaj Louis ma van a szülinapod? - kérdezem mosolyogva miközben gyorsan kézzel megtörlöm a számat, hátha kéne neki adnom egy hatalmas puszit szülinapja alkalmából. Hiszen az mindenkinek jár! Nos Harrynek nem biztos.
- Nekem nem, de valakinek, valahol a világban biztos – bólint halál komolyan. Én pedig elképedve pillantok Harryre aki idő közben velünk szemben támasztja a bárpult másik oldalát. Szélest mosolyt villant Louisra, majd rám néz.
- Csak kell valami ürügy arra, hogy összejöjjünk és egy piálós estet tartsunk. Louis pedig minden egyes estét "Szülinapi Bulinak" nevezi, hiszen iszunk, valaki tiszteletére, mivel ma van a szülinapja.
- Van torta meg lufi és minden ami csak egy Szülinapi Bulira kell – Louis.
- Eleanor szerint meg kell adni a módját – ingatja Harry a fejét.
- Igaza van, ha valamit csinálunk, akkor már csináljuk jól! - mosolygok – Számíthatsz rám Louis – szorítom meg a kezét – Na viszont most megyek, mert tényleg le kéne már vennem ezt a pizsamát – mutatok magamra. Felpattanok és már a lépcsőn járok, amikor vissza forudlok – Ja és Louis szívesen megismerném ezt az Eleanort! - kiáltok oda.
- Nyugi ő sem hagyná ki, hogy megismerje Harry eltitkolt kizunját – kiáltja vissza. Én pedig mosolygok felé, majd újra a lépcsőnek szentelem a figyelmemet.

Úgy vélem, hogy egy fekete alapon fehér apró, rajzolt virágokkal tarkított, hosszított pulcsi és egy világos farmer megteszi egy "álSzülinapi Bulira". Ebben pedig megbizonyosodtam, amikor láttam, hogy Harry sem öltözött át, csak az ing alatti szürke pólóját cserélte le fehérre. Amikor leértem a nappaliba ő éppen a TV-t bámulta. Egyet gondoltam és én is lepattantam mellé a kanapéra. Rám vezette a tekintetét. Én is rá pillantottam, és rögtön az álmom jutott az eszembe, viszont ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy ezt közöljem vele.
- Szóval Del, 25 éves vagy, Liverpoolban éltél eddig a vőlegényeddel Taylor Jordan Smith-el, viszont most új lakást kerestek Londonban, mert a férjed itt kapott munkát rendezvényszervezőként, babát terveztek, nagyon boldog vagy, és azért nem meséltem nekik eddig rólad, mert nem vagyunk napi kapcsoltban.
- Azt nem fogják kérdezni, hogy milyen formájú anyajegy van a fenekemen, mert ha gondolják, akkor arra is válaszolok.
- Egy virág van a fenekeden, de kétlem, hogy ez őket érdekelné.
- Te honnan tudsz a virágomról.
- Láttalak már meztelenül Del – bólint. Bennem pedig tudatosul, hogy tényleg valóban látott. Ahogy az este emlékei az agyamba villannak érzem, hogy az arcomba vér szökik. Huszonöt éves vagyok és képes ez a fiú zavarba hozni. Összehúzott szemöldökkel pillant rám. Én pedig úgy vélem, hogy a konyha sokkal különlegesebb látvány ebben a pillanatban.
Megborzongok, amikor a leheletét érzem a fülem mögött. Az egész testemen végig fut, az elektromosság, amikor azokat a szavakat suttogja a fülembe : "És meg kell mondjam, csodálatos látvány vagy Del Gloria Evans". A szám kiszárad, a szemeim lecsukódnak. A nyelvemmel próbálom ismét nedvessé varázsolni az ajkaimat, de ő megelőz. Ajkait lassan és tompán nyomja az enyémekre. Olyan simogatóan és lassan, hogy a belsőm mélyen beleremegek. Úgy, hogy az a különös bizsergés, azonnal felébred bennem. Hatalmas tenyerei közé fogja az arcomat és az ajkait lassan mozgatja az enyémeken. A kezemmel megtámasztom magam a mellkasán és engedem, hogy egy parányit közelebb húzzon magához. Az ajkai közben folyamatosan cirógatják az enyémet. Lágy, lassú táncba hívta az ajkaimat és a hasamban lévő pillangókat, ők pedig természetesen elfogadták az ajánlatot  Felső ajkam becsúszik az ő ajkai közé, így ő meghúzza azt a fogával és nekem pedig hirtelen szükségem van, egy kis levegőre, mert nem vagyok képes elviselni azt amit tesz velem. Egyik nap megbánt és az egész estét végigbőgöm miatta, utána másnap reggel kedves, majd este ilyen becézően és édesen csókol. Úgy, hogy a szívemet ketté szakítja. A kezeit erősen tépem le az arcomról. Hirtelen pattanok fel a helyemről és szaladok ki a nappaliból, majd be a fürdőbe. Kulcsra zárom az ajtót és a homlokomat neki döntöm az ajtónak. Szándékosan csinálja. Egyszerűen csak ki akar készíteni, élvezi. Tudom, hogy élvezi. Látom a szemében azt a mocskos vágyat, ami hajtja őt. Hajtja, azért, hogy összezavarjon, hogy megkapja amit akar. Manipulál, olyan egyszerű eszközökkel, mint néhány kedves szó, pár darab muffin és egy csók. És én bedőlök neki. Nem tudok ellene mit tenni, hiszen olyan csodálatos. Arra kért, hogy ne érezzek iránta semmit. De hiszen ő a jövendőbeli gyerekem apja és a világ legvonzóbb férfija, nekem pedig nincs másom rajta kívül. Hogy ne érezzek iránta semmit? Nem tudom megtenni. Nem tudok nem érezni. Tudom, hogy belé fogok szeretni. Előbb vagy utóbb teljesen mindegy. Szeretni fogom. Úgy, mint még soha senki mást. Lehet, hogy már most elkezdődött. Lehet már most érzek iránta valami. A viszonzatlan szerelem pedig a legszörnyűbb dolog a világon. Jaj nekem!
Úgy érzem lassú halál lesz ez. 

kettő - valami olyanra, ami nem jön el

Köszönöm szépen a megjegyzéseket és a pipákat! Mind nagyon aranyosak vagytok és tényleg, nagyon-nagyon köszönöm. A fejezetet kétszer írtam át, egyszer az elejét utána a végét, meg gondoltam magam. Nem a történettel kapcsolatban, csak ezzel a résszel:) Viszont így, ezerszer jobb. (Vicces mert a közepe ugyanaz maradt, csak a kezdet és a befejezés lett más.) Jó olvasást.
Cseresznye.

Vártam, vártam arra, hogy visszajön. Vártam, hogy bocsánatot kér, megölel és azt mondja, hogy együtt megcsináljuk. Vártam, hogy azt mondja minden oké lesz. Vártam, hogy letörölje a könnyeket amik egyre csak folytak az arcomon. Vártam, hogy elmúljon ez a fájdalom. Vártam, hogy abba tudjam hagyni. De úgy tűnik valami olyanra vártam, ami nem jött el.
Nem tudom, hogy mennyi ideig ültem ott a földön. Egy percig vagy esetleg három óráig. A Harry gardróbjába töltött idő alatt egyszerűen eltűnt az időérzékem, amikor végre képes voltam abba hagyni a zokogást, akkor csak egyenesen meredtem magam elé. Éppen csak levegőt vettem. Én nem moccantam onnan a földről. Ültem ott egész este. Ültem ott anélkül, hogy egy pillanatra is megfordult volna a fejemben, hogy ideje felállnom. A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy már csak ezt érzékeltem, hogy csapódik a bejárai ajtó. Én pedig ijedtemben rögtön felpattanok a földről kilépek a gardróbból és behúzom magam után az ajtót. Viszont másodpercekkel később rájövök, hogy nem kellett volna nekem onnan kijönni, hiszen Harry nem egyedül jött. Ó, hát persze, hiszen említette, hogy nem szokása egyedül hazaérni. Úgy döntök, hogy hallgatózok. Mégis mi más dolgom van itt a lakásban, ahol síri csend uralkodik és nekem pedig el kell rejtőznöm, mintha itt sem lennék. Törökülésben leülök a hálószoba ajtajában, így még látom is azt, ahogyan Harry a másodperc tört része alatt szakítja le a ruhát, a magas és karcsú szőke hajú lányról. Ó, akkor biztosan így szakadt el az én ruhám is! Szuper, legalább ezzel is okosabb lettem. Bármennyire is perverz kukkolónak tűnhetek, ha ezt a történetet valaki kívülről hallgatnák, most nem igazán érdekel. Én csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Még egy kicsit le is hajolok, hogy jobban rálátást nyerjek arra, amit azok ketten művelnek azon a kanapén. Basszus az a csaj nagyon hajlékony! Tökéletes egyszerűséggel teszi Harry nyakába a lábait úgy, hogy nem hajlítja be őket. Hú, de szeretnék én is olyan lábakat. Kuncognom kell a hangokon, amit ezek ott ketten kiadnak. Lehet, hogy az az akció közben izgatónak tűnik, de innen szemlélve – és hallgatva – sokkal inkább tűnik nevetségesnek, mint izgatónak. Gyorsan visszamászok a hálószobába, mert egy hangos női sikítás miatt egyszerűen elfog a röhögés. Apró kezeimet a számra tapasztom és a hátamra fekve lábaimat az ég felé nyújtva nevetek. Lélekszakadva nevetek. Hangtalanul, de olyan erővel, mint talán még soha. Amikor egy újabb hangos sikolyt hallok akkor még a lábaimmal is rugdosok a levegőben. Nem gondoltam volna, hogy ezen az estén én még ilyen jót fogok nevetni. Ezt később muszáj lesz megköszönnöm Harry-nek. Éppen a könnyeimet törlöm le, amik a nevetés miatt csordultak ki, amikor nem hallom tovább azokat a hangokat. Ó, basszus ennyi volt? Én hosszabb menetre emlékszem ám Harry!
- Bocsi Claire, de nem akarom, hogy itt maradj éjszakára – hallom Harry hangját és meglepő módon teljesen józannak hangzik.
- Cintia vagyok te barom! - sikolt fel a lány. Upsz, Harry.
- Nem baj az a tényen nem változtat. Viszlát Cintia – mondja Harry és nekem pedig a lelki szemeim előtt meg is jelenik, ahogyan Harry a lánynak hátat fordítva félvállról mutat az ajtó felé. Velem is ugyanígy tett, annyi különbséggel, hogy én reggelig maradtam. Talán miattam küldi el hamarabb a lányt? Vajon rám van tekintettel? Jó vicc volt! Még mindig háttal fekszek a földön, amikor dühös lépteket hallok, majd egy hangos ajtócsapódást. Hogy ebben a házban ma mindenki csapkodja az ajtókat. Körül-belül Cintia távozása után tíz másodperccel Harry jelenik meg az ajtóban. Elsétál a gardróbja felé, majd amikor nekem háttal megáll a kilincsnél, akkor visszanéz. A válla fölött néz rám, felhúzza a szemöldökét, nagyot sóhajt, majd annyit mond, hogy:
 - Inkább meg sem kérdezem.
És már el is tűnik a gardróbjában. Én pedig nagy nehezen feltápászkodok a földről. Ennem kéne valamit, mert a gyomrom majd kilyukad. És most pedig kettő helyet eszek. Ezt azért nem szabad félvállról venni. Egy hatalmas sóhaj keretében – csak szerintem sóhajtozok mostanában egy kicsit sokat? - állok fel a hálószoba padlójáról, majd kisétálok az ajtón, le a lépcsőn, át a nappalin. Szóval egyszerűen fogalmazva : lementem a konyhába. Gyors pillantást vetek az órára. Egy óra. Én pedig neki fogok készíteni valami kaját. No, nem baj. Ha most éhes a babám, akkor most adok neki enni nem? Gyorsan villanyt kapcsolok a konyhába, és csak most veszem észre, hogy a konyhapulttal szemközti fal egy hatalmas üvegfal – nehezen lehetne ablaknak nevezni, hiszen az egész falat beteríti. Ami egy ajtóval van ellátva és egy nagy terasz kapcsolódik hozzá. Ezt eddig, hogy a viharba nem vettem észre? A lábaim anélkül kezdenek az üvegajtó felé húzni, hogy érzékelném azt. És még mielőtt észbe kapnék máris, kint vagyok az erkélyen. Januárban, pólóban, terhesen. Jó rendben nem a legésszerűbb ötlet a világon, de a látvány az egyszerűen csodálatos és mindenképpen megér egy kis didergést. A korláthoz lépek és a kezeimmel átölelem a felső testemet úgy próbálom egy kicsit melegebben tartani magam, miközben a gyönyörű éjszakai Londont figyelem. Ebből a tetőtéri lakásból nagyon távolra képes az ember ellátni. London közepén pedig őszintén, igen sok a látnivaló. Sok fény cikázik a városban : az autók lámpái, épület világítások, utcai lámpák, klubbok, sok-sok neon cső. Csodás fények, amik beborítják az egész éjszakát. Néhány városra mondják, hogy sohasem alszik, nos szerintem London is közéjük tartozik. Én igencsak megtapasztalhattam. Ó, istenem mennyire!
- Te meg mi a francot csinálsz ott? - kérdezi egy nyugodt hang a hátam mögül. Mikor hátrapillantok Harryt látom, miközben az üvegajtónak támaszkodik. Egy szürke melegítőalsó van rajta, ami lazán lóg a csípőjén és egy hosszú fekete felső. A haja most olyan összevissza áll, mint azon az estén, amikor megismertem. Szomorúan nézek végig rajta. Kellett nekem bedőlni ennek a csodálatos arcnak és testnek, kellett nekem átfurakodnom azon a tömegen. Egyszerűen olyan szinten végig fut rajtam a szomorúság, hogy nem tudok mit tenni a könnyeim szépen lassan ismét kicsordulnak a szememből, de most nem olyan gyorsan és veszedelmes hisztirohammal keretezve. Egyszerűen csak lefolynak az arcomon anélkül, hogy bármiféle akadályba ütköznének. Nem érdekel, egyszerűen nem érdekel, hogy Harry előtt sírok. Megérdemli, megérdemli, hogy tudja mit tesz velem. Mert igenis ő tehet az egészről. Ó volt olyan "segítő kész" azon az estén, amikor felhozott a lakására. Ő csapta rám az ajtót, miatta sírtam délután is. És miatta nevettem egy kicsivel ezelőtt. Nevettem, pedig azon is sírnom kellett volna. Sírnom kellett volna, hiszen velem is pontosan így bánt. Ugyanúgy tepert le engem, csak nem a kanapén hanem az ágyán. Utána hagyta, hogy elaludjak mellette, de ennyi. Semmi más különbség nem volt a két eset között. Nem én voltam az az egy akit megpillantott, nem én voltam az akinek egyszerűen csak nem tudott ellen állni, ő mindenkivel ezt csinálja. Mindenkivel. Nekem ő volt az az egy. Nekem ő volt az egyetlen akinek nem tudtam ellen állni. Ő volt az egyetlen, akinek ennyi ismeretség után odaadtam magam. Ő volt az, aki miatt a testem beindult. Senki más nem váltott ki belőlem olyan dolgokat, mint ő annyi idő alatt. Neki én egy voltam, nekem pedig ő az egyetlen. És most gyerekünk lesz. Hah, micsoda sikerélmény. A tekintetem visszafordítom az éjszakai London felé anélkül, hogy válaszolnék neki. Nem érdemli meg, hogy válaszoljak neki. Ő nem érdemli meg.-Jobb lenne ha bejönnél, mert még..
- Jaj Istenem el ne kezdj már aggódni értem kérlek! Nincs rá szükségem rendben? Egy gyökér vagy Harry és ezt bebizonyítottad nekem, amikor a fejemhez vágtad azokat a dolgokat a gardróbodban. Megmutattad a fogad fehérjét, hogy milyen is vagy igazából Harry. Most ne kezdj el aggódni értem, mert nincs rá szükségem. Nem rád van szükségem Harry, hanem a lakásodra, hogy legyen fedél a fejem fölött. Éljünk úgy, mintha nem is ismernénk egymást, mintha nem is lennék itt oké? Tégy úgy, vagy tegyél bármit amit csak akarsz, csak ne kezdj el gondoskodni rólam. Nincs rá szükségem.
- Nem rólad gondoskodom hanem a gyerekemről. Te egyáltalán nem érdekelsz, de nem akarom, hogy megfázz és a babának valami baja legyen, úgyhogy told be a segged az ajtón, most! - jelenti ki és a vállamnál fogva fordít meg és próbál az ajtó felé tolni. Engedem neki. Nincs más választásom. Mit kéne tennem? Megküzdeni vele, hogy kint maradhassak az erkélyen. Szerintem még egy sátrat is felállítana nekem, csak ne kelljen velem lennie egy légtérben. Behúzza maga után az ajtót.
- Rendeltem pizzát, gondolom éhes vagy. Nem ettél egész nap semmit – löki oda nekem és már el is hagyja a konyhát. Hát, nem viszi túlzásba a gyerekéről való gondoskodást. Pizza? Azt hittem legalább hét fogásos vacsorát kapok. Na de mindegy, úgy tűnik be kell érnem ennyivel. Úgy döntök, hogy amíg meg jön a pizza addig letussolok. Áthaladok a nappalin, ahol Harry a kanapén ülve az asztalra tett lábaival a televíziót bámulja. Elmormogok magamban, hogy "Tuskó, a lábunkat nem szoktuk az asztalra tenni.". Szerintem meghallotta, mert dühösen rám meredt, majd egy sóhaj közepette levette a lábait az üveg kávézóasztalról. Jesszus még lehet, hogy nevelek egy kis modort ebbe a fiúba. A hálóba felérve a szekrényemből kikapom a világos kék pólómat, amin a régi egyetemem címere van és egy nagy fekete, sima francia bugyit. Nem szándékozok senkit elcsábítani ma este. Harry gardróbjában láttam törölközőt, amikor bent voltam így az ajtaját kinyitva megpillantottam a falon polcokat, amin csak fehér törölközők sorakoztak. Gyorsan lekaptam onnan egyet, majd a gardrób ajtaját becsuktam és indultam fürdeni. Kaptam egy két érdekes pillantást Harrytől, akinek a lába még most is a földön volt. Hm, jófiú. Kiléptem a folyosóra, aminek a végén van a bejárat. Nem olyan nagy ez a lakás, viszont elég praktikus az elrendezése. Viszont azt bánom, hogy egy fürdője és egy hálója van. Túl sokat kell osztoznom Harryvel. Miután az összes női cuccomat bepakoltam az én fürdőszobai szekrényembe és a mosdókagylóm köré – természetesen az enyém a külső kagyló, hiszen urasága elfoglalta már a belsőt – akkor a használt ruháimat beledobom a szennyesbe. Már éppen a tussolóba készülök beszállni, amikor még visszafordulok a tükör felé. Apró kezemet a hasamra vezetem, ami még egy kicsit sem kezdett domborodni. Viszont ez az orvos szerint teljesen normális, hiszen még csak öt hetes a magzat, viszont én már szeretném a domborodó pocakomat simogatni. Jaj. Egy kicsit kidűtöm a hasam, hogy jobban szemügyre vehessem milyen is leszek nagyobb pocakkal, a látványra pedig elnevetem magam. Oké, ebből elég lesz. A tusoló alá beállva megnyitom a csapot és egyszerre hangosan felsikítok, hiszen jéghideg vízzel találom szembe magam a testem minden pontján. Szerencsére másodpercekkel később már kellemes meleg vízzel állok szemben. A meleg vízsugár alatt pedig végre sikerül egy kicsit ellazulnom. Ebben szürke csempés fürdőszobában sikerült rátalálnom a nyugodt pillanatokra. Lehet, hogy naponta többször kéne zuhanyoznom, akkor kevesebb időt kellene Harryvel töltenem és több időt lehetnék egyedül. A fejemet a tusolófülkének támasztom a fejem és engedem, hogy a víz a hátamon csurogjon végig. Szerintem itt képes is lennék elaludni. Nem hallom Harryt, a TV-t, a kinti zajokat, nem hallok én semmit, csak a víz csobogását és a saját gondolataimat. Pár perccel később – amikor már nagyon fülledt a levegő a kabinban – úgy döntök, hogy inkább mégis kiszállok. A pólót és a fehérneműt, amit kikészítettem magamnak gyorsan felkapom. A mezítelen lábam hangosan csattog a padlón, ahogy távozók a fürdőből. A sajt és a sonka illata árasztja el az egész házat. Boldogan szaladok be a nappaliba, ahol Harry még mindig hipnotizálva mered a TV-re de közben egy meglehetősen ínycsiklandónak tűnő pizzaszeletet rágcsál. Én is felkapok egy szeletet a dobozból és nagy sebességgel csapódok be a kanapéra Harry mellé. Amikor beleharapok a pizzába, akkor az a jól eső elégedettség árasztja el a testem, ami miatt hirtelen az egész világot átölelném. Nem csak a pizza illata és kinézete ínycsiklandozó, hanem az íze is. Elégedetten majszolom el azt a pizzaszeletet, majd még három azt követőt. Harry felhúzott szemöldökkel, csodálkozva pillant rám, amikor látja, hogy már csak két szelet pizza maradt a dobozban.
- Tudod, kettő helyett eszek – rántom meg a vállam és kuncogva pattanok fel a kanapéról – Megyek lefekszem – intek neki és már szélsebesen is trappolok fel az emeletre. Zuhanyzás közben eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni, hogy Harry mit csinál, mit mond, vagy, hogyan néz rám. Harry nem fog érdekelni, mert nem miatta vagyok itt. Nem azért jöttem ide, hogy vala töltsem az időmet, hanem azért, hogy a babának jó legyen. Neki pedig csak akkor lesz jó, ha én is jól érzem magam és nyugodt vagyok. Így hát így fogok cselekedni. Mindegy mi történik én akkor is jól fogom magam érezni.
A puha hófehér ágytakarót felhúztam egész a nyakamig és úgy fordultam át az oldalamra, hogy az arcom az ablak felé nézzem. A takaró illatát mélyen agamba szívtam. Olyan illata volt, mint Harrynek. Lehet, hogy ő is ezen az oldalon szokott aludni, azért érzem a bőrének illatát? Mindenesetre nem nagyon kívánkoztam átmászni a másik oldalra, Egyrészt, azért, mert a takarót már felmelegítettem és, akkor át kéne másznom a másikba. Másrészt pedig.. olyan jó az illata. A takarót az orrom elé húzva szippantom be újra és újra azt a mentolos illatot, ami mocorgást kelt mélyen a belsőmben. Az illatot, ami arra késztetett, hogy megcsókoljam azt a fiút ott lent. Az illatot, amit legszívesebben egész életemben éreznék. Azt az illatot, ami egy gyönyörű archoz és egy pocsék modorhoz társul. Az illatot, akinek a tulajdonosa a gyerekem jövendőbeli apja. Annak az embernek az illatát, aki most felhajtja a takaró, másik végét és befekszik az ágy másik végébe. A testem minden porcikája megfeszül. A testemben ismét érzem a húzást. Azt az erőt, ami azon az estén is azt akarta, hogy hozzáérjek, hogy az övé legyek. Az erőt, ami ide vezetett engem. A lakásába, az ágyába.. ez életébe. Nagy nehézségek árán, de sikerül ellent mondanom a vágynak, hogy megforduljak, nem tehetem meg. Nem. Azt mondta meg se próbáljam. Tehát nem tehetem. Nem kedvelhetem meg. Nem gondolhatok úgy rá, mint egy férfira. Ő nem az enyém és nem is lesz az. Nem. Miért olyan piszkosul nehéz ez? Miért akarom ennyire? Hiszen egy utolsó szemétláda. Nem kedvelem. Ő sem kedvel engem. Biztosan csak a hormonok. Csak a hormonok teszik ezt velem. Hiszen múlthéten attól is felizgultam, amikor megláttam, hogy a kutyáim egymást kergetik játékosan az udvaron. Most nem vagyok normális állapotban. Túlfűtött vagyok. És erről a gyerekem tehet. Igen. Ha nem lennék terhes nem is akarnám megérinteni Harryt. Vagy mégis? Igen valószínűleg, hiszen olyan gyönyörű arca van és finom bőre, jó illata és formás feneke. Akarom. Ó, hát hogyne akarnám. Hiszen ő olyan férfi, mint akit nekem teremtettek. Pont olyan amilyenre mindig is vágytam. És az enyém volt, legalább egy estére. Ezzel a boldog gondolattal hunyom  álomra a szememet. Hiszen egyszer, egy éjszakár az enyém volt, csak az enyém.