öt - rongybaba

Köszönöm szépen a megjegyzéseket. Imádlak titeket, nagyon! (bár ezt szinte mindig elmondom, no nem baj) A történetnek nemsokára elkezdődik az a része, ami nekem a kedvencem lesz. Viszont amíg nem érek el odáig élvezzétek ezt:)
Jó olvasást!

A reggeli napsugarak lustán nyaldosták a félig kitakart testemet. A reggel meglehetősen kellemesen érkezett. Teljesen kipihentnek érzem magam – viszont túl lustának a hoz, hogy ki nyissam a szemem – és a közérzetem is egészen rendben van a terhességemhez képest. Ha jól végig gondolom, hogy a testem milyen pozícióban fekszik az ágyon, akkor el kell, hogy mosolyodjak hiszen keresztbe fekszem az ágyon. Keresztbe Harryn. A testünk egy hatalmas x-be forr össze a csípőnknél. Nem a legkényelmesebb helyzet, amiben életemben aludtam, de azért elviselhető. És nekem egyáltalán nincs kedvem fordítani a helyzeten. Képes lennék az egész napot így eltölteni ebben a kényelmes, puha, hófehér ágyban, aminek mentol illata van. Mindennek mentol illata van. És én annyira imádom. Mindennél jobban imádom. Így hát nem mozdulok. Nem teszek én semmit. Csak egyszerűen fekszek ott a helyemen.
Egészen három másodpercig.
Hogy miért csak ennyi jut nekem az édes pihenésből? Azért, mert egy vékony hang riaszt fel engem a lustálkodásból, ami azt kiálltja, hogy "Harry megjöttem!". A következő pillanatban pedig az alattam elterülő fiú úgy pattan ki az ágyból, mint akit puskából lőttek ki. Ezzel pedig engem is lelök onnan. A testem fájdalmasan csattan a padlón és mivel reggel van, csak egy halk sóhaj csúszik ki az ajkaim közül. Miközben próbálom felkaparni magam a padlóról Harry máris sietősen kapkodja fel a ruháit magára. Csak fél szemmel tudom figyelni szuper gyors műveletét, mert nem egészen szoktam még meg a szobában uralkodó fényviszonyokat. Nem egészen értem, hogy mire fel ez a nagy kapkodás. Fél perccel ezelőtt még nyugodtan feküdtem a hatalmas, puha franciaágyban most pedig a kemény, hideg padlón fekszek. Nem a legkellemesebb váltás meg kell, hogy mondjam.
- Harry Drágám merre vagy? - kérdezi egy bársonyos hang. Olyan szinkronszínésznőhöz illő simogató hang. Amitől az embernek szárnyal a szíve. Amit hallgatna éjszaka elalvás előtt és reggel ébredés után. Erről pedig eszembe jut az anyukám. Neki is olyan finom bársonyos hangja van. Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, akkor mindig kedvesen ébresztgetett miközben leült az ágyam szélére. És, amikor nem akartam felkelni, akkor mókásan felhúzta a redőnyömet és addig csikizett, amíg ki nem pattantam az ágyból. Mindig olyan hangosan sikítottam, hogy az egész ház bele remegett. Nekem volt a legjobb anyukám a világon. Remélem én is jó anyukája leszek az én csöppségemnek.
- Mi a francot csinálsz még mindig ott a földön? Kelj már fel onnan. Mire vársz tapsra ? - húzz fel Harry hirtelen a földről. Olyan erősen szorítja meg a karomat, hogy biztos vagyok benne be fog lilulni.
- Harry fent vagy a hálóban? - kérdezi ismét női hang.
- Basszus – sziszegi Harry, majd még mindig a karomat ráncigálva húzz be a gardróbjába maga után és ránk csukja az ajtaját. Kezdek félni ettől a pasitól! A karomat olyan erősen szorítja, hogy az ujjai belefehérednek. Az arcom grimaszba fordul, amikor a falhoz nyom és a kezét a számra simítja. - Én kimegyek, te itt maradsz. Csendben leszel addig amíg vissza nem jövök érted. Nem akarok hallani egy hangot se. Értve vagyok? - sietősen bólintok, Harry pedig elengedi a karomat. Idegesen beletúr a hajába, majd rám pillant. Nem látom csak érzem arcomon a tekintetét. Olyan perszelő, érzem hogy figyel. Testem minden porcikája ki van élezve rá. A pillantására, az érintésére, a szavaira. Tőle függök. Az egész napom attól függ, hogy neki éppen milyen hangulata van. A ma reggeli események pedig nem igazán kedveznek nekem, hiszen erősen vág bele a fejem melletti falba a tenyerével. Próbálom minél kisebbre összehúzni magam, hogy a haragjával ne engem találjon meg. Mikor végre ellép előlem és dühösen kisétál a gardróbból, akkor hirtelen olyan érzés tör rám, mintha egy száz kilós súlyt emeltek volna le a vállamról. Minden egyes pillanat, amit a feszült Harryvel töltök egy légtérben azok életem legrosszabb pillanatai közé írhatóak fel. Izzad a tenyerem, kiszárad a torkom, elakad a lélegzetem, de nem az izgatottságtól sokkal inkább a félelemtől. Félek. Pontosan nem tudom megmagyarázni, hogy mitől is félek pontosan. Talán a haragjától, az önfejűségétől vagy attól, hogy esetleg elküld. És egyetlen dolog van amiben biztos vagyok.
Nem akarok innen elmenni.
Nincs hova mennem. Nincs senkim. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Mint a kisujjam. És ez elől nincs menekvés. A magány elől nem lehet elbújni, megtalál és elevenen felfal. Csámcsog rajtad, ízlelget, kóstolgat. Egészen addig, amíg már könyörögsz, azért hogy végre tűnjön el ez a nyomasztó érzés, váljék semmivé. Abban a pillanatban már mindent megtennél, hogy kiűzd azt a nyomasztó magányt. Azt ami felemészti az emberi oldalad.
Nekem nincs más menekvésem, csak Harry.
Ő az egyetlen reményem. Az egyetlen ember, akire támaszkodhatok. Ő az egyetlen személy, aki megakadályozhatja hogy engem is felemésszen a magány. Ő az aki képes engem megmenti ettől a borzalmas sorstól. Ő az egyetlen személy aki még megmenthet engem, ő az akiért érdemes megváltoznom.
Hiszen befogadott.
Azt mondta maradhatok.
Gondoskodik rólam.
A közös gyerekünkről.
Hazudott a barátainak.
Értem.
Harry egy jó ember.
Hiszen segít nekem. Velem van. Támogat. Lehet, hogy egy kicsit sajátosan fejezi ki a dolgot, de itt van. Itt van. Velem! És tudom, hogy nem hagy el. Nem engedi, hogy egyedül csináljam. Nem engedné, hogy a gyerekének bántódása essen. Nem engedi, hogy bármi történjen Velünk. Ő az én hősöm. Aki megmentett engem a magány karmai közül. Aki képes felhozni a fényre. Az ember, aki miatt meg fogok változni. És ha nekem sikerül, érte. Akkor talán majd neki is sikerülni fog, értem. A fejemet rá hajtom a térdemre és várok. Várok, hogy Harry feljöjjön és kiszabadítson a fogságomból. A toronyból, amibe ő zárt be. Remélem azért nem kell sokáig itt dekkolnom a gardróbban, mert valljuk be, nem ez a legjobb szórakozás a világon. És bármilyen meglepő, de én is szívesebben nézném a TV-t, vagy olvasnék vicces cikkeket az interneten, mint hogy itt üljek az emeleten egy gardróbba zárva. Egyedül. A saját idegesítő gondolataimmal. Ez maga a kínzás. Ez számomra a legnagyobb büntetés.De ki lehet az a különleges vendég, aki elől a gardróbba kellett menedéket keresnem. Ki az akik nem láthat meg engem? És egyáltalán miért nem vehet rólam tudomást? Ki vagyok én, hogy dugdosni kell engem? Lepillantok magamra és így hát észre veszem, hogy elég hiányos az öltözékem. A gondolattól rögtön zavarba jövök, hogy Harry így cibált fel a padlóról, majd be a gardróbba. Hiszen nincs rajtam semmi!
Hogy nem vettem én észre ezt? Ezek szerint Harry lakásában nagyon jó a fűtés, ha meg sem éreztem a meztelenségemet. A földről felpattanva Harry egyik fekete pólójába bújok bele, amin egy fehér háromszög van. Alulra pedig egy szürke melegítőt kapok fel magamra. Nos, egy fokkal máris jobb. Mikor felöltözök egy tükröt pillantok meg szemben a falon. Kapok az alkalmon, hogy megvizsgáljam a pocakom nagyságát. Harry pólóját felgyűröm és a hasamat oldalról figyelem. Mintha egy kicsit nagyobb lenne. Nem sokkal, de azért valami kezdetleges állapot már igencsak előállt. Az orvos azt mondta, hogy ilyenkor még csak a baba helye fejlődik, nem ő maga. Minden estere engem boldogsággal tölt el az, hogy a terhességemnek most már van egy apró szemmel látható biztosítéka is. Éppen akkor teszem az apró pocakomra a kezem, amikor a gardrób ajtaja kinyílik. Harry és én egymásra pillantunk. Én meg sem mozdulok. Ledermedten állok a tükör előtt abban a pozícióban, amiben rám talált. (Jó, a rám talált nem éppen a leghelyesebb szó erre, hiszen tudta hogy hol keressen.) A kezemre pillant, ami még mindig a pocakomon pihen. Fintorog egyet – Fintorog? Hogy merészel fintorogni? - és a szemét forgatva lép be a gardróbba.
- Mit fogdosod a hasadat Del? Nem látszik semmi. Pont olyan csont sovány vagy, mint amikor először találkoztunk – forgatja a szemét, majd a hátát az ajtónak támasztva pillant végig rajtam. A tekintete égeti testem minden pontját. De most nem azon a felmelegítő, kellemes módon. Sokkal inkább nevezném irritálónak és idegesítőnek. Csak pár pillanattal később jut el a tudatomig az előző mondata.
Ez azért durva volt.
Nagyon, nagyon durva sértés volt. Szemeim azonnal meg is telnek könnyel. Természetesen. Hiszen már három napja nem sírtam miatta. Egyértelmű. Már szükség volt erre. Gondolom neki olyan végignézni azt, ahogyan széthullok a lábai előtt, mint a drog. Egyszer megkaparintotta és többet nem tud nélküle élni. Azt a pár lépés távolságot, ami van köztünk gyorsan megszüntetem. És, amikor elé érek, akkor az összes erőmet összeszedve egy hatalmas pofont sújtok az arcára. Szemétláda! A pofonom nagyot csattan az arcán és a lendülettől el is fordul a feje. A kezem ég az ütéstől, de teljes mértékben megérte. Megérdemelte ez a köcsög. Szívemet- lelkemet beleadtam abba a pofonba. Az összes sértés és rosszindulatú megszólalását belesűrítettem, amit az elmúlt héten kaptam tőle. Látom, ahogyan lassan az arcához emeli a kezét. Tenyerét a helyre simítja, ahol pár másodperccel ezelőtt az én tenyerem csattant. Tekintetét szépen lassan fordítja felém. Amikor a zöld találkozik a kékkel, akkor különös módon nem a dühöt vélem felfedezni a szemében. Valami egészen mást. Valami furcsát. Valami olyat, ami nem illik a pillanathoz.
Csodálatot.
A szemei csillognak az arcán pedig egy édes félmosoly terül szét. Bal tenyere még mindig az arcán. Olyan elképesztő. Egyáltalán nem dühös rám. Sőt. Szerintem még büszke is. Büszke? Az normális?
A térdeim annyira remegnek, hogy szabályosan összekoccannak. Az egész testem remeg az idegtől a levegőt pedig szaggatva veszem. Harry pedig olyat tesz, amire nem egészen vagyok felkészülve. Az én apró törékeny testemet az egyik pillanatról a másikra az ölébe kapja és olyan erősen szorítja magához, hogy úgy érzem szétrobbantja a csontjaimat. Olyan erősen szorít magához, hogy nekem lehetőségem sincs a nyaka köré fonni a kezeimet. Csak szorít. Csontroppantó erővel. Úgy, mint aki soha többé nem akar elengedni. Istenem! Ez a pasi tutira elmebeteg! Vagí így akar megölni. Szétroppant. Kezdek félni tőle. Az amit csinál egyszerűen nem normális. Biztos vagyok benne, hogy ez nem normális viselkedés. Száz százalékosan biztos.
- Harry engedj el, mert megfulladok – sziszegem a fogaim között. A következő másodpercben pedig a lábaim végre a földön landolnak. Ó, szuper! Micsoda megváltás. Drága Anyaföld, tudnod kell, hogy imádlak. Harry vállába kapaszkodva állok a lábaimon. Ha ő nem lenne ott nekem, mint egy kedves kis mankó, akkor lehetséges hogy azonnal összecsuklanék, mint valami rongybaba. De ő szerencsémre tart. Mikor úgy érzem, hogy képes vagyok megállni a saját lábaimon, akkor felpillantok rá.
Jaj, ez a pasi minden egyes alkalommal elbűvöl, amikor az arcára pillantok. Magához köt, odaláncol, drótoz, gémkapcsoz, ragaszt, húzz, illeszt. Nem tudom több dologgal megmagyarázni, de amikor az arcára pillantok, akkor én többé nem is akarok mást nézni, csak azt a két világos zöld szempárt, a szív alakú szájat, hófehér fogakat, porcelán bőrt, sötét göndör hajat. Ha neki az én szenvedésem a drog, akkor nekem ő a drogom! És az sem érdekel, ha ez a kettő együtt jár. Nem érdekel, ha szenvednem kell a hoz, hogy minden nap vele legyek. Többé nem érdekel. Én nem akarok mást, csak naphosszat azt az arcot bámulni. Vele akarok lenni. Meg akarok változni a kedvéért, a kedvében akarok járni. És ha ezt el akarom érni, akkor bizony lépéseket kell tennem. Úgy, hogy jobb is most kezdem.
- Harry sajnálom azt a pofont. Nem kellett volna – motyogom miközben a hajamba túrok és a vállát elengedve végre a saját, két tulajdon lábamra állok.
- Nos, mindketten teszünk dolgokat amiket nem kéne. Te megpofozol engem. Én felcsinállak téged. Kvittek vagyunk – rántja meg a vállát. Áú. Lehetséges, hogy ez a bizonyos változás, nem lesz a legegyszerűbb dolog a világon. Ha Harry nem partner benne, akkor pedig végképp reménytelen. Kösz Harry! Nem elég, hogy magammal is meg kell küzdenem, de még te is állíts elém akadályokat. Mert nincs nekem már így is elég gondom, ugye? Csak akkor veszem észre, hogy már rég elhagyta a gardróbot, amikor eszembe jut, hogy a vendége már elment. Azonnal rohanok Harry után. A lépcsőn megtorpanok, mert látom, hogy éppen a konyhába tart. Megtámaszkodom a korlátnál és utána kiabálok.
- Harry ki elől rejtegetsz te engem? - Ő sarkon fordul. Tekintete találkozik az enyémmel. Elmosolyodik, majd félvállról odakiabálja nekem azt a választ, amitől a talaj kicsúszik alólam és a fejemet beverem a lépcsőbe. Mondjuk lehetséges, hogy attól volt, hogy napok óta nem eszek normálisan. Vagy rosszullét. Vagy a három egyszerre. Minden estere a fejem nagyot koppan a képcsőkorlátba és a testem pedig könnyedén csuklik össze. Akár csak egy rongybaba.
 Hogy mi volt a válasz?
- Az anyám elől.