tizenegy - Halló szükség, itt Del Gloria Evans.

Én inkább nem is írok ide nektek semmit, mert elképesztően szégyenlem magamat, de amint megígértem ismét itt vagyok, és szeretek mindenkit. Csatlakozzatok a csoporthoz, hogy friss információktól gyorsan értesüljetek, valamint ne haragudjatok, tényleg ne. Légyszíves.
Jó olvasást (ilyen sok idő után végre) csókpuszimegatöbbi.
Cseresznye.

A bacon sercegésére ébredek a lehető legmélyebb és legszebb álomból, amit valaha ember elképzelt magának. A kellemes illat betölti a szaglószervem minden apró kis járatát, ezzel pedig egyenesen megolvasztja a lelkemet. Hipnózisba esve ülök fel az idegen ágyon. És ekkor eszembe jut, hogy hol is tartózkodom. Egy nagy sóhaj kíséretében engedem a lábamat leérni az ágy szélén a földre. A fejem szédül. A szememet igen nehéz nyitva tartanom az erős reggeli fényben. Csukott szemmel támaszkodok meg az éjjeliszekrénynél. A bacon illata fél perccel ezelőtt még egyenesen éltető hatással volt rám, most viszont a gyomrom felfordult, ha csak rá mertem gondolni. Gyors léptekkel surrantam át a szobával szemben lévő fürdőbe. Majd a toalett kagylót tökéletesen eltalálva, egy hatalmasat rókáztam. Rángógörcseim között szép nevetés tör rám. Utálom ezt az egész helyzetet, amibe belekeveredtem. Utálom. Annyira komikus. A jól megérdemelt büntetés.
A büntetésem, ami már kijárt egy ideje.
Amire ezt kigondoltam újabb adagot öklendeztem fel a tegnapi vacsorámból. Fantasztikus. Egyszerűen fantasztikus. Pár perccel később csatakos hajjal hajolok el a kagyló felől. A homlokomból a fejem tetejére simítok néhány tincset, majd háttal a wc-nek dőlök. Elfáradtam.
A rókázás borzalmasan fárasztó egy mulatság. A lakosztály ajtajának nyílására leszek figyelmes, és egyszerűen már nincs időm, hogy összeszedjem magam addig, amíg meg nem pillantom Louis-t a fürdőszoba ajtajában.
- Szia Del, Harry sertepertél a konyhában? – néz rám nevetve. Valószínűleg, akkor változik meg az arcára öltött mosoly, amikor meglátja a kinézetem. – Jézus! Del jól érzed magad? Bocsi, de elég szörnyen festesz – rázza a fejét, miközben leguggol elém. A fejemet rázom, mert erőm nincsen megszólalni. – Jaj, Édesem te kidobtad a taccsot? Fú, hát ez a reggel nem kezdődik valami jól, igaz? Na, gyere pattanj fel, készítek neked egy Isteni teát, amitől a gyomrod azonnal a helyére pattan, és nem rendetlenkedik tovább – ezennel a hónaljamnál fogva felránt a fürdőszoba padlójáról. Véleményem szerint egyáltalán nem kértem őt semmi ilyesfajta cselekményre, de oké. Ő Louis. Ezt egyszerűen elkönyvelem ennek. Neki egyszerűen nem lehet nemet mondani. Még ha, nagyon szeretnél ám, akkor sem, mert igazából meg sem kérdez semmiről csak cselekszik. Mégpedig úgy , ahogyan ő azt helyesnek látja.
Pár másodpercen belül pedig már a lakosztály márványborításos konyhájában álltam Louis-ba karolván. A fejem a padlót cirkálta. Nem azért mert zavarban voltam, hanem egyszerűen csak nem volt erőm, hogy a fejemet tartsam. Semmi erő nem volt bennem. A lábaimban sem. Az egész testemet elhagyta az erő. A kis picike lelkemről nem is beszélve. Egyszerűen nem volt bennem energia bármit is tenni.
- Jó reggelt Haver – hallom, ahogyan Louis köszönti Harryt. – Ezt a kis ártatlan virágszálat a fürdőszobában kaparásztam fel a padlóról – jelenti ki Louis – Csináltál teát? Szuper. Del, gyere, fel tudsz ülni a konyhapultra?
Nem, egyáltalán nem tudtam volna felülni a konyhapultra. Annak örülök, hogy élek Louis hagyjál már!
- Hagyd majd én. Addig próbáld nem odaégetni a rántottát. – azzal a lendülettel Harry elém lépett, a combom alá helyezte az egyik karját, a másikkal pedig a hátamat támasztva gyors mozdulattal felhelyezett a konyhapultra Kiöntött nekem teát egy bögrébe, citromlevet hozzá, majd három cukrot. A lila bögrét a kezembe nyomta, majd a konyhapulton támaszkodva rám pillantott.
- Minden rendben? – suttogta. Én csak bólogattam. Már jobban éreztem magam. Attól viszont a dolgok még nem voltak rendben. Egyáltalán nem voltak rendben. Mégis, hogy lehetnének a dolgok rendben? Idióta.
Biccentett, és egy tál bacon-nel és pár felszeletelt paradicsommal suhant el mellettem. Gondoltam, hogy a társalgásunk csak ennyiből fog állni. Mégis miről beszélgetnénk? Nincs miről beszélgetnünk. Sosem volt közös témánk. Semmi fontos, amiről érdemes lenne beszélni. Ha pedig nem érdemes beszélni valamiről, akkor felesleges jártatni a szánkat. Ezt azért megtanultam a szüleimtől – ha már mást nem. Ehhez pedig szívesen is tartom magam. Mindig is így tartottam helyesnek a dolgokat. Értékrendet kell állítanunk, ha valami pedig nem fér bele, akkor azt egyszerűen csak figyelmen kívül kell hagyni.
Ez a legfontosabb.

Egy órával később a barna kalapomat húzom a fejemre, és a sálat tekerem körül a nyakamon. Nem értem miért kell nekem is elmennem velük a reggeli műsor és az interjú felvételére. Engem egyáltalán nem érdekelnek ezek a dolgok. Tényleg. Egyáltalán nem. És egyébként sincs semmi közöm hozzájuk, mégis miért kell nekem részt vennem ezen az egészen? Annyira logikátlan. Olyan tipikusan logikátlan. De mit is várhatnék én Harrytől és barátaitól. Semmi mást. Semmi mást.
- Indulhatunk – pillantok Harryre, amikor citromsárga sálam végre jó szorosan a nyakam köré tekeredet. Nem akarok megfázni. Tényleg nem akarok már megfázni. Biccent, előreenged az ajtónál, én megvárom utána pedig ketten, csendben sétálunk végig a folyosón. A liftbe beszállva megnyomja
a parkoló gombját, és mi már száguldunk is lefelé. Ketten. Egy liftben. Valahogy nem akarok itt lenni. Nem akarok itt lenni vele. Kettesben. Minden mást szívesebben elviselnék. Annyira gyerekes. Ő annyira gyerekes. Én nem akarom vele tölteni így az időmet.
- A többiek már elmentek – jelenti ki, ahogy a lift leér. Fantasztikus, egyszerűen fantasztikus. Egyetlen szó nélkül ülök be az autójába.
Azt gondoltam, hogy ennél rosszabb egyszerűen már nem is lehetne, viszont az elméletem megdőlt, amikor is kihajtottunk a szállodából, és amit először megpillantottam a zuhogó esőn kívül, az az elképesztően hosszú autósor volt.  A hanghatás pedig a mentő és a rendőrség szirénázása volt.
Elképesztő. Fantasztikus. Szuper. Csodálatos. Egy baleset. Dugó. Ennél jobb már nem is lehetne. Tényleg. Most már tényleg. Az arcomat a tenyerembe temettem. Az egyik pillanatban még sírhatnékom volt, de a következőben pedig irdatlanul hangos röhögés tört ki belőlem. Egyszerűen nem hittem el. Nem hittem el. Ez egyszerűen lehetetlen. Még néhány könnycsepp kis kicsordult a szememből az oltári szerencsétlenségemen való nevetésem közepette, és már nem tudtam, hogy akkor most lényegében sírok e vagy nevetek, de egyszerűen nem számított már. Semmi sem számított már. Csak a rázkódó vállaim, a csorduló könnyeim, hogy a tüdőmben már nincs is levegő, és a borzalmasan széles mosolyok. Nem csak az enyém, hanem Harryé is. Valahol félúton ő is csatlakozott a rohamomhoz, és már nem voltam többé egyedül ebben. Nevettünk, elképesztően nevettünk. Szemébe néztem, és láttam, ahogy csillognak. Együtt nevettünk. Pedig ő elfog késni. Csúnyán el fog késni, de még őt sem érdekelte. Valami furcsa dolognál fogván ez a pillanat tökéletes volt. Tökéletes. Mégpedig azért mert itt bent, elzárva teljesen nyugodtak voltunk. Itt nem kellett arra figyelni, hogy az unokatestvéri mivoltunknak álcája fent maradjon. Hogy a terhességem le ne lepleződjön. Itt bent, mi egyszerűen jól éreztük magunkat. még így, együtt is.
- Harry nekem fáj az arcom – kezdtem el masszírozni arcizmaimat. Ő felém kapta fejét, az egyik karja a kormányon volt, a másikkal pedig megbökte az arcomat.
- Merevek az arcizmaid, el kell őket lazítani – és ő ezt az egész mondatott komoly arckifejezéssel mondta végig. Én összehúztam a szemöldökömet és megforgattam a szemem.
- Okos vagy.
- Esküszöm, megmutassam, hogy kell? – erre odahajolt hozzám és a két kis pofazacskómat elkezdte körkörös mozdulatokkal masszírozgatni. Én pedig ismét elnevettem magam – Ne neves, mert akkor nem fog használni. Ez nem vicc, ezen ne szórakozz. Lefagyott arcomról a mosoly és megpróbáltam komolyan venni. Nem ment. Ahogyan ő koncentráltan masszírozta arcomat, egyszerűen nem tudtam ezt az egészet komolyan venni. Elmosolyodtam, ő pedig dühösen pillantott rám. Nem tudtam nem mosolyogni. Édes volt.
Én pedig odáig vagyok az édes Harryért. Tényleg. Tényleg odáig vagyok érte. Úgyhogy olyan dolgot tettem, amit majd lehet megbánok, de egyszerűen akkor nem érdekelt.
Egyszerűen elemeltem kezeit az arcomról és előrehajolva ajkaimat az övéire tapasztottam. Muszáj volt megcsókolnom. Tényleg.
Muszáj volt.
Ha a szükség hív, hát nincs mit tenni.
Halló szükség, itt Del Gloria Evans. 

Élek, bár nem virulok.

ÜDV FÖLDLAKÓK, VISSZATÉRTEM!
Milyen színpadias köszöntés volt ez, ugyebár?
Na de nem az a lényeg itt. Sok a rizsa, mint mindig. Azért pofázik itt a kurva nagy betűimmel, mert visszatértem ja. Közkívánatra! Ez milyen menő már, azért?
Na de az a téma, hogy hamarosan érkeznek a részek, sőt duplán visszatérek. Bár ez senkinek nem mond semmit ((egyenlőre)).
Valamint újdonsággal érkeztem. Mégpedig, egy csoporttal.
Ott majd közlök minden érdekes  informésönt, és még lehet beszélgetni is. Isteni lesz!
Tessék csatlakozni!
Ide kattintva lehet csatlakozni. Gyerünk csajszik. Rajtatok a világ szeme.

tíz - bosszúálló felhőcskék

Most leírhatnám nyolc oldalnyi hosszúságban, hogy mennyire sajnálom az eltűnésem, de nem fogom. Hiszen igazából szükségem volt rá. Eléggé átalakult a nézetem a világ felé, és amíg tartott ez a bizonyos változás nem nagyon voltam képes ,,tollat ragadni". Valamint lazítottam és buliztam a barátaimmal (hihi :D), de most visszatértem. Úgyhogy, jó olvasását kedves emberek!


- Harry Edward Styles nem tudod véletlenül, hogy hol a francban van a sportmelltartóm? - kiálltok le a hálószobából, mert a melltartóm az nincs meg, de, hogy mindenfele Harry szanaszét dobált ruhái vannak, na az tuti. Nyolcvanöt bőrönd tárva nyitva, ingek, alsónadrágok, zoknik, bugyik(?) szanaszét. A szoba egy kész csatamező. Harry odalent ,,reggelit készít" igazából szerintem pusztán szétveri a konyhát. Én pedig válságban vagyok. Egyetlen kényelmesnek nevezhető melltartóm volt, de természetesen az nincs sehol, de kilencvenhárom ugyanolyan hülye kockás ing, na az van. Persze, hiszen abból szükség van annyira.
- Nem tudom, mondjuk megnézted már ott ahol hagytad? A gardróbomban? - kiáltja vissza - Kihangsúlyoznám, hogy az én, saját gardróbomban, ahova neked rohadtul nem kéne bepakolnod a cuccaidat! - kuncogva megyek be a az ,, ő saját gardróbjába", ahol természetesen a rögtön a sportmelltartómba botlok. Ó persze! Hiszen tegnap vetkőzés közben jöttem be ide, amikor törölköző kellett a fürdéshez. A melltartót gyorsan felveszem bő kötött pulcsim alá, amivel a már határozottan igazán domborodó hasamat takartam el.
- Meg van! - kiáltom le, majd a súlyos bőröndömre huppanok rá és gyorsan becipzározom körbe. Valahogy régebben ennyi cuccot nehezebben pakoltam el. Most vagy hatékonyabban hajtogatok, és így sokkal helygazdaságosabb, vagy csak egyszerű drága kis fenekem -és más testrészeim- nőttek annyit, hogy a súlyommal képes vagyok gyönyörűen lenyomni a csomagomat. Igen a második sokkal valószínűbb. A hasamra pillantok. Már a tizenhetedik hétben járok. A veszélyes időszak már elmúlt, és én pedig egyre csak elkezdtem szaporodni, mármint szélesedni. A srácok elől egyre nehezebb eltitkolni a dolgokat, például, amikor múltkor Niall átjött, akkor éppen egy szűkebb felsőben voltam és másfél órán át beszélgettünk, miközben én egy fehér párnát szorongattam a hasam előtt. Sőt, még a wc-re is magammal vittem. Nagyon hozzám nőtt az a párna. Igen, határozottan hozzám nőt.
A lépcső aljára leérve megcsapott az a tipikus égett szag, amikor valami rendesen odapörkölődik a tűzhelyen. Homlokomat ráncolva lépek be a konyhába, ahol Harry éppen a rántottát kaparja ki a serpenyőből- már amennyi még maradt belőle.
- Ínycsiklandozóan fest - jegyzem meg epésen, miközben egy narancsot kezdek meghámozni. Azt hiszem neked ez is megteszi, majd eszek a gépen, köszi.
- Ja, lehet okosabb választás - mormogja, majd az egész serpenyőt - igen úgy odaégett rántottástól - beledobja a mosogatóba. - Amúgy is indulnunk kell. Lehoztad a csomagokat?
- Hé, engem kímélni kell, gyerünk cammogj kis pajtás - nevetek, miközben egy darab narancsot dobok a számba. Ő először elég idegesen pillant rám. Ú, nagyon megijedtem. Majd tesz valami megjegyzést arra, hogy talán jobb is, hogy csak egy narancsot eszek, mert szerinte még a terhesség ellenére is nagy a seggem. Köcsög. Én pedig gyönyörű szépen beintek neki, miközben ő már a lépcsőn tart felfelé. Talán látta, talán nem. Izgat ez valakit? Nem? Oké. Barna kalapomat felcsapom a gyorsan összekontyolt hajam tetejére. Kezembe veszek egy vékony farmerkabátot és már kint is vagyok a folyosón. Jó cipekedést Styles! Én az ajtó mellett a falnak támaszkodva várom, amikor ő a három bőrönddel kilép az ajtón.
- Legalább bezárnád? - pillant felém. Én viszont az utolsó szelet narancsomat kettéharapva hátat fordítva neki elindulok a lift felé. - Ó, igazán kedves, köszönöm! - kiáltja utánam, majd hallom, hogy dühösen csapja le az egyik bőröndöt a földre, hogy képes legyen kulcsra zárni az ajtót, majd tompa léptekkel halad felém a folyosón. Ó, miénk a világ legharmonikusabb szülői kapcsolata, nemde?

A reggeli szél majdnem lefújja a fejem tetejéről a kalapomat, amikor kilépek a taxiból a repülőtérnél. A fekete taxi ajtaját erősen csapom be, pont mint Harry. Majd a csomagtartóhoz tartva megvárom míg a Göndör barátom kiemeli az egyik bőröndöt, amit a kezembe nyom, és én végre képes vagyok elindulni befelé. Kis kabátom és kötött bordó pulcsimon könnyedén átfúj a Londoni csípős levegő. Nekem pedig nem nagyon kellene már megfáznom, pedig az ilyenkor a legegyszerűbb: tavasszal.
A reptéren némán sétálunk végig, ami most különösen kihalt. Mondjuk fél öt van. De a reptér szokott valaha is kihalt lenni? Hiszen gépek átlagosan minden második negyedik-ötödik percben szállnak ide le, vagy innen fel. Niall szőke fejét pillantom meg, amit egy baseballsapka alá rejtett el. Azért még így is tökéletesen felismerhető. Ajkaim rögtön mosolyra görbülnek barátomat meglátva. Mikor odaérek mellé egy jó erőset belecsípek az oldalába, erre ő pedig kicsit összerándul, majd a válla mögött hátrapillant rám.
- Del - mosolyog majd a vállamnál fogva egy rövid ölelésre húz oda magához. - Milyen volt az ébredés? Készen állsz a hosszú repülőútra? Kicsit karikásak a szemeid, alszol te rendesen? Mi ez a bő pulcsi megint, esküszöm borzalmasan rontod a hírnevünket ha állandóan ilyen göncökben mutatkozol mellettünk - tesz fel rögtön egy csomó kérdést, majd az utolsónál megböki az orromat.
- Ó bocsánat Mr. Nagyonmenővagyaszakadtpulcsimbanésabaseballsapkámbanaminvanvalamifoltszerintemcsípősszósz uraság - erre mindenki elneveti magát körülöttünk Niall pedig bevágja a műhisztit. Én pedig a fejemet ingatva fordítom meg a sapkát a fején, hogy az eleje hátrafelé nézzen - Mint egy igazi gengszter - nevetek. Ezen pedig ő is elmosolyodik. A hasamra pillantva megigazítom a pulcsimat, majd egy gyors pillantást vetek Harryre, aki éppen az egyik pultnál áll és a felszállásunkat intézi. Hátrapillant, majd a fejével int, hogy indulhatunk. Természetes, hogy indulhatunk. Hiszen nekik nem kellet másfél órával a gép felszállásával ideérni, elég volt csak megérkezni és mi már indulhatunk is. Így egyszerű.
- Eleanor miért nem jött? - kérdezi Niall úgy negyed órával később, amikor lehuppanok az első osztály egyik kényelmes bőrfotelébe. Ó, Istenem de jó.
- Ez csak egy sajtótájékoztató meg egy reggeli műsor, három nap is itthon vagyunk. Nem láttuk szükségesnek, hogy eljöjjön.
- Nem láttátok szükségesnek, vagy te nem akartad, hogy itt legyen, mert nem mindegy Louis - vág közbe Liam, miközben a mellettem lévő székre helyezi le testét. Louis nem válaszol, inkább egy újságot kap a kezébe és az osztály végére sétálva beül az egyik fotelba. Hátrapillantok így látom, hogy a fülébe dugja a fülhallgatóját. Nos így is kilehet fejezni azt, ha nem akarsz valamiről beszélni. Harryre pillantok, aki éppen a fülhallgatóban elmélyülő barátját figyeli ott az alvégen. Velem szemben ül. Alsó ajkát beharapja. A fenyőfákra emlékeztető sötétzöld szemét összehúzza, így pedig ráncok jelennek meg a homlokán. Ujjaival a hajába túr, majd az arcát két kezébe engedve megdörzsöli azt. Nehezen fogom vissza magam, hogy ne hajoljak előre és tegyem a kezemet a térdére. De valahogy mégis sikerül. A kezeimet hagyom az ölemben a figyelmemet pedig inkább Liamra irányítom, aki arról mesél, hogy mennyire fél mindig a repüléstől, de nem a lezuhanástól, hanem nem tudja megfogalmazni, hogy mitől, igazából attól, hogy egy más területre téved, az ő megfogalmazása szerint: a madarak területére. ,,Mi lesz, ha egyszer majd bosszút akarnak állni, amiért háborgatjuk a területüket?" Igen. Ennyi erővel legközelebb egy felhő fog rám fegyvert szegezni, amiért lerajzoltam az egyik gyerek minőségű rajzocskámra. Igen, totálisan valószínű.
A fejemet az ablaknak döntve bámulok kifelé. Még úgy három perc van a felszállásig. Az emberek szorgosan pakolják be a poggyászokat a gép aljába. Én pedig hatalmasat sóhajtok, mintha a világ minden gondja a vállamra nehezedne. Ekkor pedig megérzem Harry pillantását az arcomon. Nem figyelek rá. Nem fogok rá figyelni. Nem is akarok ráfigyelni. Jó mindegy!
A tekintetünk találkozik, ő pedig egy egyszerű szemöldökhúzással kérdezi meg tőlem, hogy ,,Mi van veled? Nagyon nagyot sóhajtottál. Valami baj van?" vagy talán az volt, hogy ,,Mi bajod van hülye picsa?". Nos, Harrynél sosem lehet egyértelműen meghatározni, úgyhogy én csak egyszerűen negatív hozzászólást jelzek a testrészemmel, amiben állítólag az ész lakozik. Egyszerűbben: nemet intek a fejemmel. Ő bólint majd szemeit becsukva kényelembe helyezi magát az ülésben. Én is így teszek, miután becsatolom a biztonsági övemet, amire Liam elmosolyodik.
- Tudom, hogy még nem figyelmeztettek rá, de aludni készülök, nem tudhatom mikor figyelmeztetnek. Ne röhögj már rajtam! - csapok a vállára, majd a fejemet ingatva hunyom le a szemeimet. Miközben még mindig azt hallgatom, hogy Liam édesen kuncog mellettem. Amint leszállunk jól oldalba rúgom. Csak ne felejtsem el.

- Kétszáztizenöt - nyomja Zayn Harry kezébe a lakosztály(a/unk) kulcsát, ahol két éjszakát töltünk el. Ketten Harryvel, a már megszokott módon. De itt legalább van két hálószoba. Éljen! Kalapomat megigazítom a fejemen, miközben az egyik bőröndünket húzom magam után. Természetesen mind a hatan egyszerre szállunk be a liftbe így a sok csomaggal elég nehezen férünk el, miközben szélsebesen süvítünk a tizennyolcadik emelet felé. Azért örülök, hogy végre ideértünk, a hosszú repülőút, a sikítozó rajongók és a New York-i pocsék közlekedés a dugókkal, nem tett valami jót nekem. Felérünk a szobába én egyenesen megcélzom a hálószobámat és befekszek a puha ágyba, ami remélhetőleg tele van hatalmas, kényelmes párnákkal. Jaj, remélem. Ahogy kinyílik a lift ajtaja, mind egyszerre akarunk rajta kilépni. Valószínűleg mindenki pont olyan fáradt, mint én. Jó tudni. Mind az öt fiú rohan a folyosón, amíg én halálosan lassan vonszolom magam után a bőröndömet. Mire odaérek a kétszáztizenöt fekete számmal ellátott lakosztály elé, addigra az ajtó már tárva nyitva áll. Így én belépek és behúzom azt magam után. Nem szólok én semmit, csak megkeresem a legközelebbi hálót és a hatalmas franciaágyba fejest ugrok. Nem olyan nagy, mint a Harryé, de legalább olyan kényelmes. És ez a szoba barna. Sokkal otthonosabb. Nem olyan taszítóan és ridegen fehér. A falon csodás fehér cirmos virágok vannak felfestve. Én viszont most nem nagyon csodálom meg őket. Inkább felhúzom a lábamat magzati pózba - már ameddig megy - és pihenek.
Hangosan szuszogok. Még én is érzem, hogy hangosan szuszogok. Ilyen csak, akkor fordul elő ha nagyon fáradt vagyok. Ha borzalmasan-borzalmasan fáradt vagyok. Levegő be, levegő ki. JÓ hangosan, hagy hallja az egész világ, hogy Del Gloria Evans végre tud egy kicsit pihenni. Gyerünk emberek, hallgassátok. Gyerünk, gyerünk. A lábamat kinyújtom. A nagylábujjam és a mellette lévő közötti kis lyukkal becsípem a lepedőt és felgyűröm. Nyújtózkodok. Kiélvezem. A hatalmas ágyat. A puha ágytakaróval. A csendet. Egészen addig, amíg az ajtó csukódása meg nem töri azt. Jobb szememet kinyitva kukucskálok fel. Éppen látom, ahogy Harry a hátát rádönti az ágyra úgy, hogy a lábai lelógnak. Göndör haja elterül az ágyon. Pont az én testem mellett. Úgy fekszik, hogy nem ér hozzám. Éppen nem ér hozzám. Kár.
Miért nem ér hozzám?
Nagyot sóhajtok. Ő pedig erre felém fordítja a fejét. Lenézek rá, ő pedig fel rám. Felhúzza a szemöldökét, ezzel ismét apró ráncokat idézve a homlokára. Óvatosan elmosolyodok. Ő is. Az ajkamba harapva fojtom el a nagyobb mosolyomat. Pislog, pislogok. Szuszog, szuszogok. De egyikőnk sem szól egy szót sem. A lábamat felé  csúsztatom az agyán egészen addig, amíg a lábfejemmel el nem érem az egyik oldalbordáját. Nem pillant le oda. Még mindig az arcomat nézi, de közben a kezével megfogja bokámat és ráhúzza azt a mellkasára. A lábujjaimban érzem a szíve dobogását. A ritmusa szapora, ez pedig ismét mosolyt csal az arcomra. Felém nyújtja jobb kezét, én pedig belesimítom az enyémet. Az ujjaink találkoznak. A mosolyom szélesebb lesz, az övé is. Majd egyszerre komorodunk el. Vár pár másodpercet. Nem tesz semmit. Csak nézi az arcomat, és én is nézem az övét. Majd a következő pillanatban elengedi a kezemet és hirtelenjében pattan fel az ágyról. A lábam tompán puffan az ágytakarón. A hálószoba ajtó már nem jár ilyen szerencsésen. Az erősen csapódik az ajtófélfához a lendület miatt.
Elviharzott.
Becsapta maga mögött az ajtót.
Esküszöm olyan, mint egy hülye gyerek.
Hülye gyerek.
Hülye.
Gyerek.
Mint egy gyerek.

Személyiség változás Cseresznye módra - ismerjük meg egy kicsit jobban a blog íróját!

Vártál már rám édesem?
Itt voltam én végig, csak elbújtam az árnyékodban! Itt voltam, csak lapultam a sötétség mélyén arra várva, hogy mikor engedsz engem végre szabadon, hogy élhessem pokolian király életem. Vártam, hogy végre a felszínre kapaszkodhassak és megmutathassam, hogy bizony én is itt vagyok, és sokkal szórakoztatóbb, sokkal jobb vagyok, mint te. Hogy sokkal különlegesebb, érdekesebb, vagányabb vagyok.
Merek élni.
Olyan dolgokat teszek, amikre te sohasem lettél volna képes. Olyan dolgokat érek el, amire a te drága régi éned sohasem lett volna képes, mert nem volt meg benne az ami ehhez szükséges. Nem volt meg benne az a kevés rossz, ami az embert igazán érdekessé teszi, amitől más lesz, mint többi, amitől csíntalan lesz, érdekes.

Most viszont feltörtem.
Végre sikerült.
Hagytál nekem egy kis helyet.
Engedted, hogy eluralkodjak rajtad és átvehessem az irányítást. Hagytad, hogy megváltoztassalak, hogy más emberré tegyelek. Ezért a kis cuki barátaid biztos legszívesebben megölnének engem.
De sajnos nem tehetik, mert akkor azzal téged is elpusztítanának.
Mivel te és én egyek vagyunk, össze tartozunk, egy testbe zártak minket, és kényszerítenek arra, hogy nyugodtan megéljünk egymás mellett. Ez nekünk pedig sohasem sikerült, mert te elnyomtál engem. Rendre utasítottal, bezártál egy ketrecbe és éheztettél, hogy még sokáig ott maradjak, elgyengüljek és nem tudjak kitörni. Mindig, csak egy-egy falat kenyeret kaptam, hogy ne tűnjek el végleg, mert akkor velem együtt te is a föld alá süllyedsz!
Most viszont változott a helyzet!
Mostantól enyém az irányítás. te pedig azt teszed,a mit én akarok.
A cuki rózsaszín cuccaidról lemondhatsz. NEM VAGY TE MÁR KISLÁNY!
Nő fel végre, és nézz szembe a félelmeiddel.
Tedd, azt ami jólesik.
Beszélj csúnyán.
Nevess sokat.
Röhögd ki az idiótákat.
Üsd meg a köcsögöket.
Gúnyold ki a parasztokat.
Köpd arcon a rosszakarókat.
És emelkedj mindegyikük fölé.
Majd a csúcsról, még utoljára ints be neki. Mert te megcsináltad. Te elérted. Te megváltoztál és még jobb ember lettél, mint eddig voltál. Merészebb lettél, bátrabb, erre volt szükséged. Arra, hogy én átvegyem az irányítást. Inkább köszönd meg nekem, ne sírj ott a ketrec mélyén a kenyérdarabbal a szádban. Örülj velem együtt. Jobb emberek lettünk, különlegesebbek, jobbak, mint eddig. Mások.
Ez kellett nekünk, erre volt szükségünk.
A változásra!

kilenc - a te drága Gloriad

Nagyon - és őszintén - sajnálom a csúszást. Az igazság az, hogy el vagyok havazva. Most felvételizek, majd az iskolába ahova menni szeretnék, így verseket tanulok miatta, szituációs gyakorlatokat csinálok, valamint naphosszat szolmizálva énekelgetek. Tudom nem mentség, de azért értsetek meg. A felvételit befejezem február huszonhatodika után, és akkor teljes mértékben visszatérek:) Ígérem. A rész készen volt, csak átnézni voltam lusta, így saját bejáratú Hibajavítómat hívtam segítségül.
Köszönjük Flo, nélküled nem sikerült volna<3 (lehet még szükségem lesz rád)
Jó olvasást, megjegyzéseknek nagyon örülnék.
Ölelés
Cseresznye

Harry jóslata rövid időn belül valóra vált. Két nappal a kellemetlenül végződő "vacsora után" – még az italrendelésig sem jutottunk el – éppen a legfelső polcról próbáltam levenni a kancsót, hogy teát főzzek, miközben Harry kuncogva ült az étkező asztalnál. A kapcsolatunk két napja meglepően harmónikussá vált. Így hát a bosszúmat elhalasztottam – elhalasztottam(!) nem gondoltam meg magam vele kapcsolatban. Harry nem bírta tovább nézni szerencsétlenkedésemet így végre valahára felemelte azt a cuki kis seggét a székről és egy egyszerű mozdulattal lekapta a számomra nélkülözhetetlen zöld műanyag kancsót a felső polcról. Hálás tekintettel pillantottam rá. És pontosan ebben a pillanatban csapódott ki a bejárati ajtó. Nehéz lépéseket hallottam, majd egy dühöngő kiáltást. Nos így kerültem a Styles férfiak elképesztően dögös és borza0lmasan dühös négyszögébe. Meg kell hagyni, hogy nem mindennapi látvány, amikor négy százkilencven centis, elképesztően jóképű férfi egymásra zúdítja a világon létező összes mocskot. Ha eddig Harryt gondoltam kíméletlennek és ijesztőek, nos akkor borzasztóan nagyot tévedtem. Mert az egyik bátyja – aki a legmagasabb volt – éppen arról beszélt, hogy Harry mindig is egy meggondolatlan féreg volt. Én pedig megpróbálok mindeközben a háttérbe szorulni. De sajnos nem sokáig sikerül ez az ártatlan hadműveletem. Egy agyon tetovált irtózatosan magas, gyönyörűen zöld szemekkel megáldott, rövid mogyoró barna hajú srác kapja felém a tekintetét. Ő biztos a középső. Juj, de magas! Még Harryt is meghaladja egy tízessel, szerintem a két métert súrolja. Megpróbálom nagyon-nagyon kicsire összehúzni magam, de méreteim miatt eléggé kitűnök az égimeszelő családból. Basszus. A tetovált, rövid hajú Harry hasonmás elindul felém, miközben a három srác továbbra is dobálja egymásra a szörnyűbbnél-szörnyűbb dolgokat. A tetováltnak konkrétan derékból kell lehajolnia, hogy egy szintbe kerüljünk. Mint Góliát és Pöttöm Panna. A szívem majd kipattan a mellkasomból, amikor a srác egy kósza hajtincset tüntet el az arcomból a fülem mögé. Elmosolyodik, ezzel pedig megvillantja tökéletes mosolyát. Elbűvölő. Pont, mint Harry. Tekintete levándorol a pocakomra, amit Harry egyik sötét színű pólója takar. Így csak egy icipicit látszik a domborulat. Nem feltűnő túlságosan, de ez a srác tisztában van vele, hogy mi van ott. Lent.

 - Csendesebben srácok – dörmögi normál hangerőn a tetovált testvér. Mind a hárman elhallgatnak, pedig még csak fel sem emelte a hangját.

 - A kismamának nyugalomra van szüksége nem pedig zűrzavarra és kiabálásra – jelenti ki egyszerűen, miközben felegyenesedik .

– Igazam van Angyalom? - pillant vissza rám mosolyogva, miközben kacsint egyet. Nos, ez az amit nem vártam volna tőle. Elképedve pillantok rá, amire elneveti magát és fél karjával az oldalához húz. Arcom szerintem alig ér feljebb a köldöke vonalától. Elképesztően magas ez a srác. Borzasztóan kellemetlenül érzem magam mellette. Komolyan, mint Pöttöm Panna.

- Zackheri mi a francot csinálsz? - kérdezi a legalacsonyabb. Ő tűnik a legidősebbnek a fiúk közül. Az ő arca, sokkal merevebb és határozottabb. Úgy tűnik rossz helyről feltételeztem a támadás lehetőségét. Zackheri – mint megtudtam – nem igazán tervezte kikaparni a szememet. Viszont a legalacsonyabb – aki megjegyezném szintén van vagy százhetvenöt centi – sokkal dühösebbnek tűnik, mint tetovált öccse.

- Én semmit Dominic, te problémázol, hogy az öcsi teherbe ejtett egy ilyen kis Angyalkát. Pedig egyáltalán nincs okunk ítélkezésre. Neked négy és fél gyereked van már – másfél? Amikor Harry látja, hogy értetlenül nézek, akkor közli, hogy a felesége most félidős az ötödikkel – pedig még csak huszonkilenc éves vagy. Én több, mint ötven tetkót varrattam magamra három hónap alatt, azért hogy egy csajjal lehessek éjjel nappal. Gideon te pedig két napja csak az ágyban vagy azzal a dögös vörös csajjal. De már a közös gyerekeket tervezgeted. Valljuk be, hogy Harry drága sem hibázott akkorát – mosolyog Zackheri. Ó, Istenem hát én nagyon is kedvelem ezt a srácot.

 - Én házas voltam, amikor összehoztam a gyerekemet. Már két hónapja házas voltam.

 - Igen. És pontosan dupla annyi ideje ismerted, mint amióta elvetted, Nos te négy hónap ismeretség után csináltál neki gyereket. Harry pedig, nos ahogy ismerem három óra után,de kit érdekel. Nézd milyen tündéri csajszi! És a pólója van rajta, szóval valószínűleg jól alakulnak a dolgok – röhög a tetovált, miközben Harry pólóját meghúzza a vállamon. Nem is gondolná mennyire távol áll az igazságtól. Harry pólója azért van rajtam, mert elfelejtettem mosni és most egy tiszta pólóm sincsen. Én a feledékeny! Lényegtelen. Zackheri nagyon aranyos srác módjára megszorítja az oldalamat. Ennek hatására az idősebb testvér dühöngve trappol ki a konyából. Nos, talán meg kell kérdőjeleznem, hogy valóban ő a legértelmesebb vagy sem. A legfiatalabb bátyó esetlenül áll a konyhában egészen addig, amíg Zackheri oda nem megy hozzá és a vállát megpaskolja. - Kösz Zackheri – mosolyog Harry.

- Nincs para tesó! - mosolyog – Igazából te mentetted meg az én seggemet, legalább most már nem engem basztat Párizsból a tetoválásaimmal. Most te jössz. Harry elneveti magát, majd a bátyjához sétálva fél karral átöleli őt. Én mindeközben kapok egy szerény pillantást a szőkésbarna hajú, zöld szemű sráctól. Harry legkisebb bátyjától. Rámosolygok. De ő továbbra is fékezhetetlenül pillant rám. Majd egy pillanat múlva egyértelműen felvillan valami az elméjében.

 - Del Gloria Evans ne szórakozz, hogy felcsináltattad magad az öcsémmel – nevet a srác, sőt közben még a fejét is hátra veti. Harry, Zackheri és én egyszerre pillantunk rá értetlenül. Mi a franc? Honnan tudja ez a srác a nevemet

 – Hogy Del Gloria Evans és az én bajkeverő öcsém, hát ez elképesztő! – nevet továbbra, miközben már a konyhapultba kell támaszkodjon a nevetéstől.

- Mi van már? - köpi be Harry.

- Mi van Harry, hát nem emlékszel a tinédzser szurkoló lányra, akit mindig figyeltél a pálya szélén, miközben nekem meccsem volt? Mindig hoztál neki vizet, süteményt. Elrejtetted a táskájában, amikor éppen nem figyelt oda. Leveleket küldözgettél, én voltam a futár. Istenem, emlékszem hogy oda voltál azért a lányért. Fogadok a mai napig nem rajongtál senkiért annyira, mint érte. Még csak tizenkettő voltál, de róla fantáziáltál. Az osztálytársamról. Nem emlékszel Gloriára?

 - De. Persze, hogy emlékszem. Piszkosul jó feneke volt, de hogy jön ez most ide? - Nos, az a piszkosul jó fenék most itt áll veled szemben drága Harry. Ő ott Gloria. Del Gloria Evans – nevet még továbbra a bátyja, miközben felém mutat .

– Hát ez a sors fintora. Harry végül megkaparintottad életed első szerelmét – röhög a srác. De már annyira, hogy a szeméből könny csorog.

-Hát ez hatalmas. Uram Atyám!
Miután Harry másik két testvére is lelépett én próbáltam felidézni a főiskolás emlékeimet. Gideon Styles az egyik legjobb kapus volt az iskolánkban. Minden labdát képes volt kivédeni, amit megpróbáltak belőni. Lenyűgöző tehetség volt. Én pedig a szurkoló lányok kapitánya. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte, hogy mikor fogunk egymásba habarodni. Nos, ez nem történt meg soha. Én hiába rajongtam Gideonért, ő nem vett észre engem. Vagy ha észrevett, akkor csak biccentett nekem és máris tovább állt, mert várta valaki. Harry. A világ leghelyesebb tizenkét éves kissráca. Emlékszem, hogy mennyire csodáltam Gideon felé irányult szeretetét. Oda voltam azért a tizennyolc éves srácért. Mindent megtettem volna, hogy elkápráztassam. Éppen ezért, mindig beszélgettem az öccsével, míg ő várt rá az öltözők előtt. Sohasem kérdeztem rá konkrétan Gideonra, nehogy feltűnővé váljon az Harrynek. Egyszerűen úgy tettem, mintha a kisfiú érdekelt volna igazán. Mintha vele szerettem volna beszélni, de igazából, a magas és helyes bátyjára vágytam. Pár héttel később ajándékokat találtam a táskámban az egyik meccs után. Én végig azt gondoltam, hogy Gideon volt olyan figyelmes, hogy a kedvenc csokimat hozta, cukormentes üdítőt, és a kedvenc virágomat. Az Orgonát. Azt gondoltam Gideon kezdett el felfigyelni rám, pedig végig az a kis aranyos tizenkét éves kisfiú volt az. Aki a szemét kis játékom miatt belém szeretet. Az a kisfiú most éppen a fürdőbe zárkózott előlem. Már vagy egy órája bent van, ha nem több. Amikor a két bátyja elment ő rögtön bezárkózott. Én pedig azóta csak szüntelen azon az édes tizenkét éves zöld szemű, göndör hajú fiún gondolkozok, akivel az utolsó szurkolói évem nagy részét töltöttem. Mindent tudtam róla. Minden kis apró dolgot. Hogy énekes szeretni lenni, de fél a bátyjai véleményétől, hogy jobban szereti a cicákat, mint a kutyákat. A narancssárga a kedvenc színe, de mivel az lányos így nincs semmi narancssárga cucca. Azt, hogy az anyukája abban az évben vált el a harmadik férjétől. Elmondta, hogy olyan magas szeretne lenni, mint Gideon, és olyan erős. A világ legaranyosabb kisfiúja volt. És most a világ leghelyesebb húsz évesévé vált. A fejemet hirtelen kapom a fürdő ajtaja felé, amikor végre valahára képes kilépni onnan. Csak egy törölközőt tekert a dereka köré. Kifejezéstelen arccal sétál fel a hálószobába. Na azt már nem! Nem csinálhatjuk ezt tovább. Olyan, mintha egy lépést tennék előre, de kettőt hátra. Elegem van már ebből az egészből. Igaza van Zackherinek. Nekem most nyugalomra van szükségem. Ezt pedig úgy tudom elérni, ha megbeszélem Harryvel ezt az egészet. Így hát azonnal utána iramodok fel a hálóba. Legnagyobb meglepetésemre nem a gardróbjában találom hanem a szoba közepén áll a pizsama alsójában és éppen akkor húz át a fején egy pontosan ugyanolyan pólót, mint ami rajtam is van. Mikor hátra pillant a válla felett, akkor beletúr frissen mosott hajába, majd leül az ágyra. Így pedig velem szembe kerül.

 - Várom az ítéletet – mondja, miközben könyökét a térdére támasztva néz fel rám. Én pedig egy hirtelen gondolat által vezérelve letérdeltem vele szembe a földre. Ezt tettem akkor is, amikor még tizenkét éves srác és duzzogva ült a padlón, amiért meg kell várnia a bátyját. Kezemet a térdére helyezem, ezzel pedig magamra hívom a figyelmét. Nem egészen tudom felfogni azt a sok gondolatot ami egyszerre cikázik át a szemén. Bárcsak gondola olvasó lennék!

- Mi a baj? - kérdezem tőle, pontosan úgy, ahogy akkor is tettem. Szemeiben fény csillan. Majd keserűen felnevet és kezeimet lefejti a térdéről.

- Nem kell úgy kezelned, mint egy hisztis tizenkét évest. Nem vagyok már az a kisfiú többé Del. - Akkor ne viselkedj úgy Harry.

- Én nem.

- De Harry. Pontosan úgy festesz most itt húsz évesen, a gyönyörű és méregdrága lakásodban, mint az a tizenkét éves kisfiú a foci csapat öltözője előtt. Pontosan ugyan olyan vagy – nevetek

– Nem is értem, hogy nem vettem észre!

 - Megmondjam, hogy miért nem vetted észre? - kérdezi Harry, miközben a már utcai fényekben úszó Londont bámulja az ablakon keresztül.

 – Úgy Del, hogy igazából sohasem én érdekeltelek, hanem a bátyám. Azért beszélgettél velem, hogy hozzá közel kerülj. Ne hidd, hogy nem tudom. Ne hidd, hogy akkor nem tudtam. Mindig is tudtam, de nem érdekelt, amíg habzsolhatom veled az isteni uborkás szendvicseket. Ti voltatok a szenvedélyeim. Az uborka és te Del. Jesszus én sohasem szerettem az uborkát! - nevet fel keserűen.

– Soha. Csak azért ettem olyan sokat, mert te imádtam. Ez az egyetlen dolog volt közös bennünk. És igazából ez sem volt az. Te gyönyörű voltál, okos, hajlékony, tizennyolc éves. Én pedig, akkor kezdtem el mutálni, béna hajam volt, pattanásaim, és esetlen voltam. Egy kis görcs. Úgy tepertem érted, mint még soha az életemben senkiért. Te pedig igazából észre sem vettél. A bátyám a kedvemért sohasem állt veled szóba. Csak azért tette, hogy a kisöccse lelkét ápolgassa. - itt értetlenül nézek rá.

 – Jaj, Del komolyan azt gondoltad, hogy ő nem akart téged? Mindenki téged akart! Mindenkit ő tartott távol. Értem. Hogy a szívem ne törjön össze.

 - Harry.

– De utána leballagtatok és te egyetemre mentél. Többé nem voltál a bátyám osztálytársa. Mesélted, hogy ügyvéd leszel. Elmondtad az álmaidat a kis házzal, két kutyával és tökéletes férjjel. Én pedig eldöntöttem, hogy én akarok a tökéletes férjed lenni. Eldöntöttem, hogyha felnövök, akkor megmutatom neked, milyen csodás ember lettem. Onnanstól kezdve engem csak ez hajtott Del – pillant rám

– Ezért küzdöttem. Ezért mentem az X-factorba, ezért csináltam mindent. Hogy egy nap majd megmutassam, hogy milyen ember lettem. Milyen jó.

- Harry.

 - Ezért akadtam ki annyira, amikor megtudtam , hogy terhes vagy. Egy világ omlott össze bennem. Mert többé nem küzdhettem az én Gloriámért. Többé nem volt remény, hogy egyszer megmutassam neki méltó vagyok rá. Többé nem volt semmi, csak a düh és a szomorúság, amiért elveszítettem az egyetlen lányt akit valaha is csodáltam. Vicces, hogy amikor elveszítettem őt, pont akkor kaptam őt vissza.

- Harry.

 - Szégyellem magam. Borzasztóan szégyellem magam, amiért így bántam veled Gloria – itt megrázza a fejét

– Akarom mondani Del. És nem csak azért, mert te vagy Gloria, hanem azért is, mert nem ezt érdemelted. Tudom, hogy nem. Viszont meg kell értened. Azt hittem elveszítettelek. Már majdnem nyolc éve csodállak. És borzasztóan sajnálom, amit csináltam. Szörnyű voltam Del. Undorodik magamtól, amiért ilyen borzasztó voltam az elmúlt egy hónapban. Megígérem, hogy meg fogom mutatni mennyire más vagyok. Rendben? Megmutatom, hogy milyen vagyok igazából. A kedves Harryt, azt aki szerelmes volt beléd. Meg teszek mindent csak bocsáss meg nekem az elmúlt hónapért – sóhajt és a fejét a térdére hajtja. Elmosolyodok és megsimogatom izmos hátát. Eszembe jut a pillanat, amikor elbúcsúztam tőle nyolc éve. Pontosan így simogattam akkor is. Ott sírt a focipálya szélén a térdére hajtott fejjel. Akkor azt gondoltam a bátyját siratja, amiért elutazik a nyárra Olaszországba. Most már tudom, hogy nem.

 - Nem kell semmit bizonyítanod Harry – itt felkapja rám a fejét

 – Pontosan tudom, hogy milyen csodálatos ember vagy hidd el nekem.

 - Del..

 - Befogadtál engem, pedig nem is ismertél. Ételt adtál nekem és szállást. Igaz volt néhány nehéz pillanatunk, de kinek nincs? Csodás kisfiú voltál Harry, és elképesztő férfivá nőtted ki magad, hidd el nekem.

- Del..

 - Még nem fejeztem be Harry! - tartom fel fenyegetően a mutató ujjam. Ő pedig most először csendben marad. Úgy tűnik megpróbál végig hallgatni. Elmosolyodok

– Tudod először tényleg a bátyád miatt beszélgettem veled. Viszont utána megtudtam, hogy milyen kedves és tiszta fiú vagy. Nagyon jó társaság voltál. Azért beszélgettem veled, mert csodáltalak, hogy milyen okos vagy, és hogy mennyi terved van a jövőre nézve. Én piskóta voltam melletted. Te énekes akartál lenni. Neked Álmaid voltak, nem Vágyaid, mint nekem. És az álmok sokkal, de sokkal jobbak. Az álmokat valóra kell váltani! És neked volt egy álmod, amit nem sikerült valóra váltanod, ahogy hallottam a bátyádtól – Harry értetlenül pislog rám. Én pedig mosolyogva hajolok oda hozzá. Kezeimet a térdére helyezve hajolok előre az arcáig, majd egy rövid ártatlan csókot nyomok puha ajkaira. Mindössze egy másodpercig tart az egész és én már el is húzódok

– Na, most már megcsókoltad a te egyetlen Gloriadat. Megérte a nyolc évig várnod rá? Ő elneveti magát, majd a még mindig vizes hajába túr.

 - Igen, határozottan megérte.

nyolc - vigyázz ifjú titán, mert közeledik a hurrikán

Nagyon köszönöm szépen a megjegyzéseket és a pipákat is egyaránt. A történet következő része már készen van, mert megszállt egy kedves kis tündérke, akit kreativitásnak hívnak és addig idegesített ott bent, amíg le nem gépeltem. Szóval köszönjtek meg neki, mind ezt és mind a következő részt.
Köszönjük idegesítő kis Tündérke, legyen a neved : Kankalin. Drága Kankalin Tündérke. Ezúton szeretném megköszönni neked mindazt amivel az elmúlt pár napban megajándékoztál, te vagy a világ legjobb kis Tündérkéje. Kérlek Soha hagyj el.
Szeretlek. 

Kifulladva dőltem el az ágyon. Nem megy. Egyszerűen nem tudom felhúzni a kedvenc ruhám cipzárját magamon. Kilenc héttel ezelőtt volt utoljára rajtam ez a ruha. Akkor este, amikor megismerkedtem Harryvel. Éppen ezért gondoltam, hogy a születésnapjára szervezett vacsorára ezt veszem fel. Szellemes nem? Azt gondoltam, hogy még mindig simán fel fog jönni rám, de a ruha eléggé ráfeszül apró pocakomra. Így pedig már határozottan látható nyomai vannak a terhességemnek. Nem érdekel ha levegőt sem veszek a vacsorán, akkor is ezt fogom viselni. Ha törik, ha szakad- azért remélem nem fog szétrepedni rajtam, elég kínos lenne. Dühösen tápászkodtam fel a franciaágyról.
- Harry kéne egy kis segítség – dőltem a fiatalember gardróbja az ajtajának. Ő éppen szorgosan kutakodik sötét ingei között, majd kikap onnan egy sötétkéket. Nagyon nehezen lehet megállapítani – főleg ebben a félhomályban-, hogy az nem fekete. De mivel szerény személyen egy csipetnyit ért a divathoz, így persze tökéletesen meg tudom különböztetni a vaj színt a krémtől, pont úgy ahogyan a feketét a sötétkéktől. Harry félre gombolja az ingét, nekem ezen pedig kuncognom kell. Milyen szép kis páros vagyunk. Én nem tudom felhúzni a ruhámat ő pedig félregombolja az ingét. Az ajkait megnyalva pillant rám, miközben az izgatottság szikrája csillog a szemében. Hát igen, húsz éves lett a drága. De még milyen szívdöglesztő húsz éves. Odalépek hozzá és átveszem az irányítást az inge fölött. Először teljesen kigombolom, hogy az egészet újra – tiszta lappal – kezdhessem, majd szépen lassan kezdem a gombokat egyesével begombolni. Az arcom éppen a madár és a pillangó tetoválása közötti üres résszel néz szembe. Túl alacsony vagyok hozzá. Nagyon, nagyon pici vagyok. Ha szeretne, akkor akár a fejem búbjára is könyökölhetne egy egyszerű mozdulattal. Ezen a gondolaton elmosolyodok. Arcomat felfelé fordítom, hogy a legfelső gombot is lássam. Amikor végzek akkor még megigazítom a gallérját, és leszedek egy apró szöszt a válláról.
- Most én jövök – pillantok fel rá, majd egy lépéssel előrébb csúszok és hátat fordítok neki, hogy kényelmesen hozzá férjen a ruhámhoz. A cipzár a felénél akadt el. Onnan feljebb nem sikerült erőszakolnom. Érzem, hogy először gyengéden fogja meg a cipzárat és úgy próbálja felsegíteni. Ó, milyen aranyos! Azt gondolja, hogy olyan egyszerű ezt a ruhát már felvenni. Emlékszem milyen könnyen levette rólam kilenc hete. Közelebb lép és erősebben ráfeszít. Érzem, hogy a meleg levegő a hátamat érinti, amikor a becsípődött ruha anyagát, akarja kiszedni, hogy könnyebben sikerüljön felhúznia azt. Pár másodperccel később a cipzár kattan és felcsúszik egészen a tarkómig. Siker! Még nem vagyok, azért olyan széles. Sóhajtva lépek hátra Harrytől majd körbefordulok párszor.
- Hogy festek?
- Kerekebben, mint amikor utoljára láttalak ebben a ruhában – motyogja mindenféle érzelem nélkül. Nem veszi észre, hogy már hetek óta azon dolgozom, hogy a kapcsolatunk egy picivel jobbra forduljon? Mindent megteszek. Nem nyaggatom minden hülyeséggel, a vizsgálatokra egyedül járok el, a háznézésre ketten mentünk Niallel, vásárolni Louis-val voltam, valamelyik nap pedig Liammel és Zaynnel vacsoráztam, mert kedvesek voltak és elhívtak – minket, csak hogy megjegyezzem. Mindezek ellenére ő még mindig távolságtartó. Nem kérek én egyebet tőle, csak néha egy pillanatnyi kedvességet, vagy tiszteletet.
- Igen, ketten már elég nehezen férünk el benne, de azért a pici megpróbálja összehúzni magát. Igazam van, édesem? - kérdezem suttogva a pocakomtól, amire Harry felhorkan. Értetlenül pillantok rá? - Van valami probléma?
- Semmi – motyogja félmosollyal az arcán. Nem igazán tudom megállapítani, hogy az igazi mosoly-e vagy csak amolyan Harry-vagyok-és-baszottul-gúnyos mosoly. Nála néha nem lehet megállapítani. - Gyere induljunk – simítja kezét a hátamra, amitől egy kicsit még meg is borzongok.
Hülye hormonok utállak titeket!
És téged is utállak, te szívdöglesztő, húsz éves majom. Igen te Harry. Pontosan rólad beszéltem – gondolatban, szóval ne néz rám olyan különösen, mintha értettél volna belőle bármit is. Tudom, hogy ez csak az idegesítő pillantásod. Ismerlek ám.
Őszintén szólva én valami borzasztóan flancos, külvárosi éttermet vártam tele sznobokkal. De kellemesen csalódok, amikor Harry egy családi vállalkozásban üzemelt pizzéria előtt állítja le hatalmas fekete autóját. Még sohasem jártam ezen a helyen, de a kirakatán bepillantva máris a szívembe lopta magát. Fehér-piros kockás terítők. Zöld falak, egyszerű fa asztalok, nevetgélő emberek, és ami a legfontosabb. Hatalmas ínycsiklandozó pizzák. Tökéletes. Gyorsan pattanok ki az autóból – mivel minél előbb bent szeretnék lenni a csodás pizza illatban – és ennek hatására meg kell, hogy kapaszkodjak az autó ajtajában különben gyönyörűen hátravágódnék. Még szerencse, hogy a lapos, világos barna bokacsizmámat vettem fel. Jó választás. A kabátomat egy kicsit összébb húzom magamon, miközben még mindig az étterem belsejébe próbálok bekukkantást nyerni. Harry miután bezárja az autó ajtaját nyugodtan sétál befelé. Ebből gondolom, hogy nem áll szándékában megvárni. Gyorsan pattanok fel a csúszós járdára és gyors léptekkel próbálom ők utolérni. Amikor kitárja az étterem ajtaját rögtön a sajt és a paradicsom illata csapja meg az orromat. Hirtelen pedig felkavarodik a gyomrom. Ó, basszus. Megpróbálom lenyelni émelygésemet, miközben Harry szólítja a pincért, aki túlságosan elfoglalt így csak int az étterem egyik távoli sarkába. Halk country zene szól, ami dallamos és borzasztóan simogató. Legszívesebben rögtön táncra perdülnék, de félek hogy a csizmámra tapadt hó és ez a kőpadló nem éppen a legjobb párosítás. Nem szeretném a mai estét a kórházban zárni. Így hát nem törődve a kellemes zenével – és a fékezhetetlen vágyódásommal a tánc iránt – úgy követtem Harryt, mint valami apró kis pincsi. Fülemet kellemes nevetés csapja meg. Ez csak is Niall lehet. Fejemet rögtön ki dugom Harry háta mögül, így teljesen szemügyre véve a hatalmas társaságot. Nem is gondoltam volna, hogy Harrynek az öt fiún kívül is vannak barátai. Viszont most nem kevesebb, mint tizenketten ülnek az asztalnál. Azt a mindenit! Styles, tudsz te nem pöcsfejként viselkedni?
- Sziasztok – köszönünk Harryvel egyszerre, amire a hatalmas társaság felénk kapja a fejét. Az öt srác rögtön felpattan, hogy hatalmas ölelésbe fogja az ünnepeltet. Ezen elmosolyodok. A srácok különböző módon köszöntik a náluk egy fejjel magasabb "ifjú titánt", ahogy Zayn mondaná. Én is meleg fogattatásban részesülök rögtön Harry után. Medve ölelések és cuppanós pusziknak leszek apró gazdája. Mosolyogva engedem, hogy Zayn lesegítse a kabátomat a vállamról és a sarokban álló – már roskadásig teli – ruhafogasra tegye. Látom, amint egy lánynak rögtön megakad a tekintete apró pocakomon. A többiek nem szentelnek neki nagy figyelmet. Már nem igazán tudom rejtegetni a dolgot a srácok elől sem. Tudom, hogy ez Harry "nagy napja", de most mit tehetnék? Nincs más választásom. Előbb-utóbb úgy is meglátták volna. Hatalmas meglepetésemre Harry segít nekem leülni a számomra már egy kicsit meredek pozícióban lévő boxba, majd lehuppan mellém az Ifjú Titán. 

- Del az a kis pocak azt jelenti amire gondolok? – mutat a mellettem ülő Liam a hasam irányába, ami az üléstől még sokkal jobban kidomborodik.
- Nos, ha úgy gondolod, hogy hajlamos vagyok a hízásra, akkor ki kell ábrándítsalak, hogy nem – nevetek, erre ő a homlokára csapva kapcsolódik be a nevetésbe. Nagyon sok ember tekintetét érzem az arcomon.
- Arra gondoltam, hogy jön a trónörökös? - kérdezi mosolyogva miközben fejével lefelé biccent. Én pedig mosolyogva bólintok a kifejezésre.
- És nem félsz, hogy nem fogsz beleférni a menyasszonyi ruhádba? - kérdezi egy derűs mosolyú szőke hajú lány, aki láthatóan Zayn kezén nyugtatja a sajátját. Mi? Ja persze, az esküvőm. Jordan Taylor Smith-el. Félek? Nem félek? Mit válaszoljak? Mi a normális?
- Még nincs ruha. Tudod Del olyan haláláig menyasszony típus. Már három éve eljegyezték és nem tervez még egyenlőre férjhez menni – mondja a mellettem ülő Ifjú Titán miközben egy zöld szalvétát forgat az ujjai között.
- Furcsa én azt gondoltam, hogy ti Styles-ok mind olyan sietősen haladtok egy kapcsolatba.- Igen ők Styles-ok pontosan ilyenek – vág közbe az a mérhetetlenül aranyos kinézetű lány, aki már idők előtt kiszúrta a pocakomat. - Minden Styles ilyen. Harry legidősebb bátyja Dominic két hónap ismeretség után el vett egy francia cserediákot és most Párizsban élnek. A középső bátyja Zackheri egy tetoválónak csapja a szelet, így már több tetoválás van a testén, mint Harrynek. Minden idejét a szalonban tölti, hogy a lány közelében lehessen. Őrülten szerelmes. A legfiatalabb bátyja  pedig információm szerint éppen ma találkozott élete szerelmével, aki a karjaiba zuhant az utcán, így most vele vacsorázok.Lehet, hogy éppen most kéri meg a kezét, Gideonnál nem lehet tudni. Azt üzeni sajnálja, hogy nem lehet itt, de te biztos megérted. A húga pedig, nos ő még csak öt éves, de azért várjuk a fejleményeket a kis Gemmától – mosolyog kedvesen a lány – Éppen ezért nem értem te, hogy lehetsz ilyen elcsépelt. Már régen pottyantanod kellet volna vagy két gyereket. - Fejezd be Eleanor – csattan fel Harry, nekem pedig az összes szőr feláll a tarkómon.- Most miért? Mond, hogy nem ez az igazság – támasztja a kézfejére az állát. Harry dühösen pattan fel mellőlem és a karomnál fogva engem is felránt magához. A szemeiben úgy csillog a düh, hogy úgy érzem mindjárt felrobban. Félek tőle. Ebben a pillanatban. Ténylegesen, valójában tőle magától félek. Most jövök rá, hogy Harry ijesztő is tud lenni, ha akar. De úgy tűnik a hosszú barna hajú lányt ez nem igazán hatja meg. Csak tovább bámul mosolyogva. - Köszönöm, hogy eljöttetek srácok. Nagyon sokat jelent nekem ez a gesztus, de ha nem gond inkább most távoznák. Gyere Del, menjünk. - Jó utat – kiállt nekünk egyet még az a hosszú hajú démon. Harry annyira ideges, hogy a hátán megfeszülnek az izmok. Elhagyjuk az éttermet. Csapot-papot otthagyunk. Még a kedvenc kabátom is ott maradt. Jaj most már eggyel bővülhet az Emberek akiket utálok listám. Mennyei! 
A lakásba felérve, most kivételesen nem tört ki belőlem a sírás. Természetesen Harryből sem. De ha elképzelem, hogy milyen az, amikor a sírás szélén áll, akkor azt mondanám, hogy ez az az állapot. Nem szól semmit. Egyszerűen csak leül a nappali közepén elterülő hófehér szőnyegre – természetesen miután levette a cipőjét – és mereven bámul maga elé. Nem tudom, hogy mely szavakkal bántotta meg ennyire az a nő, de legszívesebben kitépném most a torkát a helyéről és feldugnám a végbelébe. A szívem szakad meg attól a látványtól ami a szemem elé tárul. Harry arcán egy apró, vékony könny gördül végig. Istenem ezt egyszerűen nem bírom csak így nézni. Én nem vagyok Harry. Én nem az az ember vagyok, aki képes végig nézni mások szenvedését, szomorúságát. Én az vagyok, aki megpróbál osztozni a terheken, vagy legalább egy icipicit elvenni belőlük. Így hát nem tehetek mást, mint hogy befészkelem magam Harry mellé és várok. Belé karolok és a fejemet a felkarjának döntöm. Meg sem moccan. Még csak egy apró izom sem rándul a testén. Elkeserítő.Nem fogok addig moccani, amíg nem tesz valamit. Amíg nem mond valamit. Most ebben a pillanatban még azt is elfogadnám, ha átkokat szórna a fejemre, csak szólaljon már meg végre. Kérlek Harry. Nagyon szépen kérlek csinálj valamit. Amikor érzem, hogy egy nedves csepp csöppen a kézfejemre, akkor az arca felé fordítom az enyémet. Egyenesen bámul a semmibe. Miközben a könnyek hangtalanul csorognak le az arcán. Nem némán sír. Nem sír. Vagyis de. Igazából nem tudnám megmondani mi az amit valójában csinál. Az igazság az, hogy a könnyei iszonyú gyorsan csurognak le az arcán, viszont egy darab izma sem rándul. Ő még könnyektől áztatott arccal is elképesztően csodálatos. Én pedig nem tudom ezt tovább nézni. Addig mocorgok amíg az ölébe nem keveredek valahogy. Mindkét kezemet két oldalt az arcára teszem. Semmi. Éppen akkor simítok végig szeme alatt, amikor onnan ki akar buggyanni egy könnycsepp, ezzel rögtön le is törölve onnan. Erre a mozdulatra felém fordítja a fejét. A szívem összefacsarodik, ahogy látom rezzenéstelen arcát. Miért nem dühöng, csapkod, kiabál, szenved? Miért? Miért sír ilyen csendesen? Hogyan képes erre? Még néhány könnycseppet törlök le az arcáról, de azok csak nem akarják abbahagyni a potyogást. Amikor a szemébe nézek már nem azt a dühöt látom, amit az étterembe. Inkább a szomorúságot és a fájdalmat. Ettől pedig nekem is egy könnycsepp gurul végig az arcomon, majd megáll az államon. Harry oda kapja a tekintetét, majd egy pillanatra összehúzza a szemöldökét. Utána kisimulnak a vonásai. Lehajol. Egyenesen az államhoz. És egy apró puszival lecsókolja onnan azt az apró könnycseppet, amit érte hullattam. Mert azt érte hullattam. Nem a bántó szavai miatt. Nem a sértései, tettei miatt. Érte. Azért, amit vele tettek, ahogyan vele bántak. Mert sajnáltam. Sajnálom, mert ő az én Harrym. Az én Harrym, akit bántottak. Amikor ajkait az enyémre helyezi, akkor már nem folynak a könnyei. Olyan erősen szorít magához, hogy úgy érzem eltöri a bordámat – ismét. Én arcát szorítom a tenyerem közé, miközben számat szorosan tapasztom az övére. Nagyot sóhajt, amikor feljebb csúszok így egy szintbe helyezem magunkat. Ujjai az államra vándorolnak. Oda, ahonnan a könnyemet lecsókolta. A fejemet feljebb dönti, hogy nagyobb szögben érjen hozzá az ajkaimhoz. Miközben megnyalja alsó ajkamat én már a szívére helyezem a kezemet az ingén keresztül. Melegséggel tölt el, ott legbelül, amikor érzem ahogyan a szíve őrült tempóban ver. Még egyet sóhajt és a csípőmnél fogva húz még közelebb magához. Viszont nem tud teljesen magához préselni. A pocakom. Egyszerre pillantunk le. Majd ismét vissza egymásra. Sajnálatos módon ettől az apró pocaktól már nem tudom testem minden négyzetcentiméterét az övéhez préselni. De úgy tűnik, hogy ez őt egy csöppet sem zavarja. A nyakam vonalán finoman simít végig, majd egy apró csókot nyom az orrom hegyére. - Köszönöm – suttogja. Én fel pillantok rá. Elmosolyodok majd egy óvatos puszit nyomok a szája bal sarkába, a jobba utána duzzadt puha, rózsaszín ajkaira.
- Az a nő egy hárpia – suttogja ajkaimra. Én meg sem szólalok, mert tudm, hogy akkor nem folytatná – Régen az én barátnőm volt. Fél évig tartott. Boldog voltam vele, még el is jegyeztem. Tizennyolc évesen! - kiált fel Ezért ismeri ennyire a Stylesok elhamarkodott döntéseit – gondolom magamban. - De szerencsére hamar rájöttem, hogy mi a baki ebben az egészben. Így hát rögtön felbontottam az eljegyzést és szakítottam vele. Természetesen nem szabadulhattam tőle. Magába bolondította Louis barátomat és azóta az az életcélja, hogy megkeserítse az életemet. Eddig nem nagyon sikerült neki, de- Most talált fogást rajtad, mégpedig engem – nevetek fel – Ő tudja ugye? Tudja, hogy nem vagyok a rokonod.- Harry bólint. - Hát ez fenomenális! És ki tudja még?
 - Ha ő tudja ,akkor már biztosan tudja mind a három bátyám. Alig várom, hogy a Dominic, Zackheri és Gideon hurrikán letépje a golyóimat és megetesse velem. 

hetedik - az uborka okító hatása

Elnézést kérek, mindazoktól akiknek tegnapra ígértem a rész érkezését. Nem szándékosan csúsztam a résszel - sem el az iskolában -, csak egy szerencsés esés miatt enyhe agyrázkódást szenvedtem, így nem nagyon volt lélekrerőm - főleg mert egész nap ki voltam ütve - a rész megírásához. De, most nagy szívvel-lélekkel meghoztam nektek. Két oldallal hosszabb, mint szokott. Így sikerült. Nos, jó olvasást.
ui: Szomorúan tapasztalom, hogy a megjegyzések számai kezdenek vissza esni. Ha esetleg a történet minősége romlik, akkor kérlek titeket jelezzetek. Nem fogok senkit sem ráerőszakolni a megjegyzés írására, a részek anélkül is érkezni fognak, hiszen a történetet magamnak is írom. Viszont nagy inspirációt jelentene. Minden estere akik írtak, azoknak most is - mint mindig - nagyon köszönöm szépen:)

Mostanában igazán megbecsülöm a nyugodt napokat az életemben. Hálát adok az Istennek, amiért nem szórt az elmúlt hétben semmi átkot a fejemre. Megköszönöm neki Harry meglehetősen nyugodt kedélyállapotát, a sok elfoglaltságát és az ebből következő magányosan töltött napokat. Az elmúlt héten két csodálatos könyvet sikerült elolvasnom és a kedvenc sorozatom új részeit is végre bepótoltam. Nagyon kellemes pillanatokat éltem meg. Sokat aludtam és ettem. Napokat töltöttem a kanapén egy könyv vagy esetleg Harry laptopja társaságában. Igaza lehetett Harrynek az étkezésemmel kapcsolatban. Elég sok édességet és nehezebb ételt ettem a múlt héten és most sokkal kerekebbnek nézek ki. Jó rendben. Az igazság az, hogy csak fél kilogrammot híztam az eredeti súlyomhoz képest, de ez számomra akkor is haladás. Jobban érzem magam tőle. Sohasem gondoltam, hogy egyszer a plusz súlyomtól fogom kellemesebben érezni magam. Nos, változik a világ és változok én is. Minden változik, csak Harry nem! Ő szerintem sohasem fog megváltozni. Apropó Harry! Egy hatalmas szendviccsel pattan le mellém a kanapéra. Nekem rögtön megakad a szemem azon az ínycsiklandozó uborka szeleten, ami a szendvicse bal oldalán kandikál ki. A nyál azonnal összefut a számba és már elindult az a visszafordíthatatlan folyamat. Meg láttam és eldöntöttem, hogy az kell nekem. Pontosan így történt ez Harryvel. Az is "szerelem" volt első látásra. Pont, mint most azzal a drága uborkával is. Mint mindig én a szívemre hallgattam. Pici ujjacskáimmal óvatosan húzom ki az uborkát a szendvicsből és hatalmas élvezettel harapom ketté. Imádom, amikor ropog az uborka a fogam alatt. Miután, mint egy óvodás ki rágtam az uborka belsejét, akkor szépen a szélét és megeszem. Egyszerűen nem tudom máshogyan elfogyasztani. Az évek alatt bevésődött ez a mozdulat és már akkor sem tudnám eltüntetni ezt a szokásomat ha akarnám. De nem is akarom! Arra leszek figyelmes, hogy Harry feltárja a szendvicsét és a benne lévő uborkákat – még kettőt – ki piszkál a szendvicsből. A szemöldökömet ráncolom. Csak nem utálja az uborkát? Az bűn! Lelopom az egyik uborkát a tányérjáról és erre a a mozdulatra a tekintetét rám kapja. Ijedtemben az egész uborka szeletet beletömöm a számba. Eltudom képzelni milyen viccesen nézek ki. Harry elmosolyodik, majd az utolsó uborkát fogja meg, felemeli az egyik apró kezemet, széttárja az ujjaimat és beleteszi a tenyerembe az uborka szeletet. Értetlenül pillantok rá. Ó nem is figyel rám. Vissza rendezi a szendvicsét.
- Nem szereted az uborkát? - kérdezem mielőtt beleharapna a szendvicsébe. A száját már kinyitotta és a nyelvét is kinyújtotta – megfigyeltem a nyelvét mindig kinyitja étkezés közben, édes – éppen csak a falatot nem helyezte be az ajkai közé. Leengedi a szendvicsét a tányérra. Rám pillant.
- Imádtam – mosolyog – Egy nyáron túl sokat ettem belőle, reggelre alig kaptam levegőt egy csomó kiütés jelent meg a bőrömön. Túlfogyasztás miatt allergiás rohamokat idézett elő. Soha többé nem ehetek uborkát. Nem is értem, én tojásosat kértem uborka nélkül – sóhajt, majd újra kezébe veszi gigantikus szendvicsét, ami most már száz százalékosan uborka mentes – Így tanultam meg, hogy amit szeretsz, abból csak mértékkel kaparinthatsz meg egyszerre, különben örökre elveszted – motyogja. Egy pillanatra felém kapja a tekintetét. Csak egy pillantás az egész. Máris a szendvicsének szenteli mindent figyelmét. Utálom az idióta kétértelmű mondatait. Sohasem tudom, hogy azok nekem szólnak-e, vagy csak úgy az élet nagy dolgairól. Egy filozófus veszett el benne. Egy kibaszott filozófus.

Egy pihentető fürdő után hófehér pihe-puha köntösben sétálok fel a hálóba. A köntös a padlót súrolja, így hát egyértelmű, hogy a Harryé. Nem törődök különösebben vele. Nincs okom rá, hogy tiszteletben tartsam a személyes terét, hiszen ő sem teszi meg ezt értem. A köntöst egy kicsit felhajtom mielőtt beülök az kipárnázott ablakpárkányra. A térdemre kulcsolom a karomat, miközben a szállingózó hópelyheket figyelem. Errefelé igencsak meg kell becsülni azokat az órákat, amikor havazik, mert nem sokat láthatja ám az ember. A fejemet a térdemre hajtom és boldogan figyelem, ahogyan a hatalmas hópelyhek sűrűn hullanak alá. Biztos vagyok benne, hogy holnapra elolvad az egész és tiszta latyak és kosz lesz az utca. A gyönyörűséges pillanatok után napokig a koszban pompáznak az utcák. Undorító!
Így hát én is, pont mint mindenki más megpróbálom magamba szívni ezt a csodálatos látványt. Ismét kisgyereknek érzem magam, aki nem vágyik másra csak, hogy foghassa a kis szánkóját és boldogan csúszkáljon a leejtőkön. Kár, hogy én sohasem tehettem meg ezt. A szüleim túlságosan féltették egy szem lányukat. Nem engedtek engem soha, sehova. Talán ezért is váltam olyanná, amilyen vagyok. Hálátlan kis picsává. Aki buliról-bulira jár. Minden lehetőséget megragadtam, hogy szórakozzak. Már szégyenlem is magam érte. Rettentően. Hálásnak kellett volna lennem a szüleimnek és nem hátat fordítani nekik és csak élni az életet. Akkor talán nem itt tartanék! Most aztán piszkosul csodálatos életem van. Biztosan erről álmodik mindenki. Nos, én nem.
Gyerekkoromban, amikor arra gondoltam, hogy anyuka leszek, akkor nem egészen ezeket a körülményeket képzeltem el. Határozottan nem. Viszont ezt nem köszönhetem másnak, csak is saját magamnak. Még csak Harryt sem hibáztathatom! Végül is ő nem annyira rossz ember, lehet hogy az elutasító stílusával csak magát védi. Valamilyen szinten meg is érdemlem az elutasítását. Viszont nem fogok elpártolni a tervemtől. Akkor is visszaadom neki mindazt, amit én kaptam tőle. Ötletem egyenlőre nincs, de majd úgy is jönnek a dolgok maguktól. Úgy, ahogy mindig is szoktak. A bosszúállás a specialitásom. Én már csak tudom, hogy a káröröm a legjobb öröm. Éppen, akkor mosolyodok el a gondolataimon, amikor egy alakot fedezek fel magammal szemben. Hirtelen pillantok fel, de amikor meglátom a szőke hajú, mosolygós srácot, akkor rögtön megnyugodok. Széles mosollyal pillant rám, így nekem is egy apró mosoly kúszik az arcomra.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Azt mondta Harry itt vagy fent így hát feljöttem, hogy én közöljem veled a csodálatos hírt – a szemei csillognak és ahogy mosolyog, a szívem megremeg. Olyan, mint egy aranyos kisfiú. Ellenállhatatlan.
- És mégis mi az a fantasztikus hír?
- Mivel említettétek, hogy házat kerestek a vőlegényeddel, így hát én is szétnéztem egy kicsit az érdekedben. A bátyám felesége egy ingatlan ügynökségnél dolgozik. Na, de ez lényegtelen. Az a fontos, hogy találtunk néhány elképesztő házat és arra gondoltam, hogyha ma ráérnél, akkor elmehetnék megnézni őket. Harry te és én. Na, mit szólsz hozzá? - miközben beszél, folyamatosan mosolyog és erőteljesen artikulál, folyamatosan csápol (mutogat) a kezeivel. Ezért egy halk kuncogás tőr fel belőlem. Szóval házat keresett nekem és Jordan Taylor Smith-nek a kitalált vőlegényemnek! Nos, úgy érzem ennek az ajánlatnak nem lehet ellenállni.
- Ez fantasztikus Niall! Köszönöm szépen – mosolygok rá – Összekapom magam és akár indulhatunk is. Fél perc.
- Szuper – csapja össze nevetve a tenyerét – Akkor szólok Harrynek! - pattan fel a helyéről és már ki is száguld a szobából. Esküszöm, hogy ilyen édes teremtéssel még életemben nem találkoztam. Apró mosollyal az arcomon szállok ki az ablakból és nyitom ki a szekrény ajtaját. Nem gondolkozok sokat az öltözékemen. Egy meleg sötétkék harisnya után az egyik új farmeromat kapom fel magamra. Felülre fekete hosszú ujjú felsőt, felé pedig bordó kapucnis pulcsit húzok át a fejemen. A hajamat lazán kötöm copfba. A kimaradt tincseket pedig megpróbálom a fülem mögé tűrni, de természetesen nem sikerül. Sohase sikerül. Kár volt így vágatnom, hiszen úgy is csak idegesít, nem érek el vele semmi mást. Nem leszek tőle különlegesen vonzó. Egy hajszálnyival – tudom nagyon szellemes vagyok – sem vagyok tőle különlegesebb, szebb vagy esetleg csinosabb. A Harryvel eltöltött éjszaka után mentem el fodrászhoz. Az nap úgy éreztem valami megváltozott bennem és ennek kézzel fogható bizonyítékát akartam. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire közel is álltam az igazsághoz. Vicces, hogy megéreztem a változást. Olyan volt az négy hét, mint a vihar előtti csend. Meglehetősen nyugodt. Tudtam, hogy hamarosan változni fognak a dolgok. Megérni az ember, amikor felhők gyűlnek a feje felett. Én pedig mélyen legbelül már előtte felkészültem az égszakadásra.
A lépcsőkorlátba kapaszkodva lépdeltem le a hófehér nappaliba. Még midig a fejemen hordozom a pár nappal ezelőtti sérülésem bizonyítékát. És nem tervezem, hogy beszerezzek mellé egy újat. Jobban teszem, ha mostantól óvatosabb leszek. Niall már kabátban áll lent a nappali közepén, amikor leérek. Úgy tűnik ő komolyan gondolta, hogy fél perc alatt kész leszek. Rámosolygok a szőke srácra, aki már a kezében tartja a fekete szövetkabátom. Furcsán áll a kezében az a nagy, sötét kabát. Hiszen rajta élénken világító kék sapka van és majdnem ugyanolyan színben pompázó kabát. Az a kabát olyan gyászos a kezében. Az ő boldog mosolyával és sugárzó természetével egyáltalán nem össze egyeztethető. Sokkal inkább illik Harryhez. Nem lepődök meg, hogy rajta is egy hasonlót találok, csak hosszabbat. A kabát majd csak a térdét súrolja. A nyakába egy sötétkék sálát akaszt és hagyja, hogy csak úgy lezseren lógjon ott. Fekete farmerja és sötét cipőjében, úgy néz ki, mint maga a kaszás. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ez a két fiú elválaszthatatlan – meg természetesen a másik hármat se hagyjuk ki. Egyszerűen csak nem illettek egymás életébe. Az alacsony, életvidám, bohókás szőke. Valamint az égimeszelő, komor, érzéketlen barna.
Különös párosítás.
Én pedig éppen kettejüket fogtam ki. Velük fogok házat nézni a nem létező vőlegényemnek és magamnak. Ez a hazugság kezd egyre bonyolultabbá válni. És mit fogunk tenni, majd ha a megvételi szerződést alá kell írni, de a vőlegény sehol? Mit mondunk majd? Elnyelte a föld? Belefullaldt a tengerbe? Lezuhant egy repülővel? Tudom. Biztos vagyok benne, hogy ezt az egészet nem húzhatjuk már így sokáig. Előbb-utóbb úgy is kiderül. A srácok nem hülyék. Már azt is furcsának tartották, hogy Harry nem mesélt nekik rólam. Ha majd elkezd növekedni a pocakom, akkor rögtön össze fogják rakni a képet. Csak hetek kérdése. És kétlem, hogy repesnének az örömtől, ha nekik kéne rájönniük a dologra, és nem Harry közölné! De ő tudja. Én nem szólok bele semmibe. Én nem teszek semmit. Nem akarok még jobban belekeveredni. Már ha ennél jobban lehetséges egyáltalán! Kétlem. Mindenesetre jobban járok, ha tartom a szám.
Szinte felüdülés kilépni a hideg Londoni utcára. Fogalmam sincs, hogy mikor voltam kint, úgy igazából – nem az erkélyen. Minden esetre, régen. Túl régen! Élveztem, hogy kint állhatok a szállingózó hóban, amik különlegesebbnél-különlegesebb alakot formáznak, amikor a fekete kabátomra hullnak. Annak ellenére, hogy a fülem szinte azonnal lefagy én élvezem. Magamba szívom ezt a különleges pillanatot, mielőtt bármi megszakítaná. Nos, igen nem is tartott sokáig. Hiszen máris Harry erős karját érzem, ami az enyémbe karolva finoman húz a hatalmas autó felé. Niall már készségesen be is pattan hátra, így nekem az anyós ülést kell elfoglalnom. Szívesebben utaztam volna hátul, de már mindegy. Miután Harry beindítja az autót egyszerre nyúlunk a hőfokszabályzóhoz, így hát ujjaink összeérnek. Egy pillanatra mind a ketten megmerevedünk. Az ujjaim megdermednek a levegőben, Harry pedig felveszi a hőfokot, majd valami olyat tesz, amiben teljesen biztos vagyok, hogy csak a családtag-vagy-és-én-nagyon-szeretlek álca fent tartásáért csinál. Hatalmas tenyerébe fekteti az én pici kezemet és megszorítja azt.
- Remélem megtaláljuk a tökéletes házat Kuzin - mosolyog. Megpróbálok visszamosolyogni rá. De valószínűleg az erős próbálkozástól, csak egy erőtlen vicsort sikerül nyújtanom. Minden esetre Harry továbbra is kezében tartja az enyémet. Amikor kikanyarodunk az útra, akkor úgy döntök, hogy inkább Niallnek szentelem a figyelmem. Igen az lesz a legjobb. Nem gondolhatok a kezemre, ami ég az övében az érintése alatt. Nem gondolok ilyesmire. Nem, nem, hiszen én éppen a bosszún töröm a fejem.
Igen, a bosszú, a bosszú a legfontosabb. Nem foglalkozunk a testi vágyakkal!

Az első ház egyáltalán nem nyűgözött le. Egy gazdag negyedben helyezkedett el. Hatalmas kőkerítéssel, előkerttel, hátsóudvarral, hatalmas felhajtóval, akkor garázzsal amiben nyolc autó is elfér. Pont olyan ház volt, mint amit a szüleim mindig is elképzeltek nekem. Az a csodálatos mesebeli palota, amiről édesanyám mindig mesélt nekem lefekvés előtt. Viszont én már nem vagyok nyolc éves, az a ház pedig a lehető legmesszebb áll az én elképzeléseimtől. Hiába felesleges cécó ez az egész házkeresés. Akkor sem fogok egy olyan házra rábólintani, ami úgy néz ki, mint amire ráborítottak egy adag cukormázat. Jesszus!
A második ház szintén a gazdag környéken volt. Viszont hatalmas kőfalai azonnal unszimpátiát váltottak ki belőlem. Fekete vaskerítése pedig határozottan riasztó volt. Még be sem léptünk a kapun de én már azonnal sikongatni, kezdtem, hogy "Nem, nem, soha az életbe!", így hát tovább haladtunk.
A harmadik házhoz.
Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, amikor Niall ismét ebben a negyedben elhelyezkedő szám címét adta meg. Amikor meghallottam, hogy ebben a negyedben van, akkor már nem is érdekelt tovább. Egyáltalán nem akarok itt lenni. Utálom ezt a negyedet, ezt a városrészt. Ez egy szar, sznob hely. És ezt én tudom a legjobban ezen a világon. Hiszen itt nőttem fel.
Ebben a pillanatban Harry leállítja az autót. Én a fejemet lehajtom, fel sem nézek. Niall már boldogan ki is pattan az autóból. Én pedig ott maradok bent Harryvel. A következő pillanatban viszont egy olyan hangot érzékelnek hanglokátoraim, amire rögtön felkapom a fejem. Ijedten pillantok ki az autó ablakán. Ó, Istenem mond, hogy nem! Kérlek, kérlek mond, hogy ez csak egy vicc. Mond, hogy csak szórakozol velem. A pulzusom rögtön százhúszra emelkedik, a hátamon a szőr feláll és a sírás fojtogat. Ó basszus! Harry a kilincsért nyúl, amikor elkapom a karját. Értetlenül pillant rám. De, amikor látja a szemeimben azt a felmérhetetlen ijedtséget, akkor rögtön visszacsukja a kocsi ajtaját.
- Mi az?
- Harry el kell tűnnünk innen. Most azonnal! - szorítom meg a karját.
- Mi? Ne szórakozz! Nekem tetszik ez a ház, meg akarom nézni belülről – hát persze, hogy tetszik neki a ház. Olyan az ízlése, mint nekem. Nekem pedig tökéletesen olyan, mint az anyámé. Természetes, hogy tetszik neki a ház, amiben felnőttem. Kikapcsolom az övem áthajolok az ülésén és a kocsi ajtaját bezárom egy gombnyomással. Harry értetlenül pillant rám, és éppen a gombhoz nyúl, amikor én az arcát erőteljesen fordítom, hogy az kifele nézzen, az ablakon ahol az anyám éppen az édes szőkével cseveg.
- Harry látod azt a nőt ott kint?
- Igen.
- Nem emlékeztet valakire?
- Hát, nagyon csinos nő.
- Az a nő ott az anyám Harry. Nem láthat meg engem érted? Akkor leleplez minket Niall előtt és lőttek a titkolózásnak, érted? Harry el kell innen hajtanunk. Most azonnal indítsd be a kocsit és hajts el! - parancsolok rá.
- De Niall.
- Azt mondtam hajts! Mit nem értesz ezen Harry Edwatd Styles? Hajts már az istenért – kiáltok rá. Miközben még mindig apró kezeim között tartom az arcát. Meredten pillant rám. A szemeimbe könnyek gyűlnek. El akarok innen tűnni – Kérlek Harry. Nagyon kérlek. Tűnjünk el innen – kérlelem. Egy pillanatig egyenesen a szemembe néz. Azzal az erős, tüzesen zöld szemeivel, amivel ha akarna ölni is tudna. Azokkal a szemekkel, amik felvillanyoznak egy pillanat alatt. Azokkal a szemekkel, amiért minden pillanatban elolvadok amikor rá nézek. A szemekkel amiket imádok! Csak egy pillanatig gondolkozik. Utána kezeimet lefejti az arcáról és szó nélkül indítja be az autót. Pár másodperccel később, végre kihajtunk a ház elől, ahol felnőttem. A hátunk mögött hagyva az értetlen Niallt és a ragyogó kinézetű anyámat. Most is borzasztóan csinos. Barna szövetkabátja tökéletesen simul vékony alakjára. Vállig érő sötétbarna baja rendezetten lapul a fején. Égetően kék szemei csillognak. Tökéletes. Tökéletes, mint mindig. Az én szöges ellentétem. Az én csodálatos anyukám. Istenem, mennyire hiányzik!

A lakásba felérve kabátostól, csizmástól rogyok térdre. Alig lépünk be az ajtón én már a kezembe is temetem az arcom és hagyom, hogy a néma zokogás egy másodperc alatt törjön ki belőlem. Apró kezeimmel takarom el az arcomat. Az egész testem remeg a fájdalmas zokogásól. Attól a borzalmas maró fájdalomtól, ami szétárad bennem úgy érzem, hogy kitépik a szívem. Érzem, hogy Harry a karjaiba vesz és szépen lassan sétál velem. Nem akarok én semmi mást csak visszaforgatni ezt az egészet. Visszacsinálni mindent. Jó gyerek akarok lenni, tanulni akarok, sokat mosolyogni, nevetni, szót fogadni, barátokat szerezni, rendes életet élni. Nem ilyet. Ha megváltoztathatnám másképp csinálnám. Mindent megváltoztatnék. Mindent.
Arra figyelek fel, hogy az ágyon fekszem kabát és csizma nélkül. A zokogásom nem csökken. Arcomat elrejtem a kezeim közé miközben megpróbálok levegőt venni. De egyszerűen nem megy. Miért kell nekem mindig mindent elrontani?
- Én, olyan borzalmas ember vagyok – zokogok fel miközben hirtelen hasra fordulok. A lábaim nem érnek le az ágyról, addig tornázom fel magam. Karjaimmal ölelem körbe magam. Megpróbálom nem egyedül érezni magam. De egyedül vagyok. Annyira, annyira egyedül. - Borzalmas ember vagyok, mindent elrontottam. A saját szüleim hátat fordítanak nekem. Meg is érdemlem. Azért költöznek el, mert szégyenlik, hogy ilyen lányuk van! Nem tudnak a lakóközösség szemébe nézni, inkább elmenekülnek. Meg is értem őket. Én is undorodok magamtól. Egy utolsó ribanc vagyok! - már kiabálok úgy sírok. Az ágyon térdelek, miközben zokogva, ordítozva, tombolva vágom a csúnyábbnál csúnyább kifejezéseket a saját fejemhez. Nem hibáztathatok senki mást. Erről az egészről én tehetek. - Ribanc vagyok, egy hatalmas ribanc!
- Fejezd be Del – csattan fel Harry miközben erősen fordítja a fejemet az övé felé. Mikor került ő mellém? - Fejezd be, amíg szépen mondom! Elegem van már az önsajnálatodból. Én nem ilyennek ismertelek meg. Amikor először találkoztunk, akkor egy beevaló lánynak tűntél. Ezért is akadt meg a szemem rajtad. Elképesztő voltál, érted? Elképesztő!
-Elképesztő? - kérdezem suttogva. Most nem tudnék hangosabban beszélni, úgy érzem, hogy a lélek is kiszállt belőlem. Erőtlen vagyok és fáradt, aludni akarok, egész nap csak aludni.
- Igen elképesztő. Elmondjam, hogy miért? - erőtlenül bólintok- A pultos srácot elküldted a francba, mert nem rakott elég wiskey-t a wiskey- kóládba. Egy csajt lekoppintottál, aki rám akart mászni. Lecsesztél engem, amiért merészeltem olyan inget venni, amilyen mintájú ruhád van. Politikáról kezdtél el vitatkozni az egyik biztonsági őrrel. Nem is értettem a szavaidból semmit, esküszöm! És nem azért mert részeg voltál, hanem azért mert olyan kifejezéseket használtál, amiket én sem is ismerek. Részegen, teszem hozzá! Olyan intelligens voltál abban az állapotban, amilyen én sohasem leszek. A Taxi sofőrtől megvontad a borravalót, mert nem arra a csatornára állította a zenét, amelyiket te szereted volna, de természetesen út közben nem reklamáltál a zenéről. Őrült vagy Del Gloria Evans, hisztis, idegesítő, paranoiás, naiv, kiszámíthatatlan, de egy valami biztosan nem vagy. Borzalmas ember! Nem ismerlek régóta, de azt biztosíthatom, hogy nálad már ismertem sokkal rosszabb embereket. Egy valamit kéne befejezned és az tudod mi? Az önsanyargatás. Ne gondold, hogy csak te követtél el hibát az életben. Mindenki követett már el. Ennél sokkal hatalmasabb hibákat, mint mi. Tudod, hogy ezt honnan tudom? - annyira elképedve hallgatom, hogy meg se tudok szólalni – Onnan, hogy a mi gyerekünk olyan helyre fog születni, ahol szeretik és megvédik. Mert én vigyázni fogok rá, , az életem árán is megmentem majd, szeretni fogom, ápolni ha beteg, leszúrni ha rossz jegyet hoz, esti  mesét mondok majd neki és mindent meg teszek, amit egy rendes apuka megtenne. Ezennel hivatalosan is megfogadom, rendben? - a sírás közepette kicsúszik belőlem egy apró nevetés. Ő is elmosolyodik. De nem azzal a szokásos gúnyos mosolyával, hanem valahogy egészen máshogy. Kedvesen. Már ha ez lehetséges nála. De most nem foglalkozok ezzel. A homlokomat az övének döntöm és lecsukom a szemeimet. Belélegzem a mentolos illatát. Rögtön eszembe jut az az este, amikor megismertem. Én egyáltalán nem emlékszem azokra, amiket ő felsorolt. Viszont, azt hiszem ebben a pillanatban az a legkevésbé fontos dolog az életemben. Hogy miért? Harry hatalmas tenyere és hosszú ujjai miatt, amik a pulcsim alá csúszva a csupasz bőrömön terülnek el. Tenyerét finoman simítja a már növekvő pocakomra. A szívem egy hatalmasat dobban és a testem minden porcikája megremeg.
- Alig várom, hogy rúgjon – súgja Harry az ajkaimra. Az én szívverésem pedig egy pillanatra még talán meg is áll. Ó, jaj nekem. Fájdalmasan mosolyodok el, miközben a vállát átölelve bújok nagyon közel hozzá. Olyan közel, hogy testünk közé semmit sem lehetne bepréselni. Ajkaimat a füle mögötti pontra szorítom és egy nedves csókot nyomok oda.
- Köszönöm – mormogom, miközben érzem, hogy valami elindul bennem. Valami borzasztó dolog. A tisztelet! Undorodok tőle, hogy ilyet érzek, legszívesebben leköpném magam.
Jesszus!

hat - a megfelelő szólás

Remélem mindenki tűkön ült a rész érkezését várva. Nos gondolom, azért nem, de nem fontos. A videót lent megtekinthetitek az előző bejegyzésben (ha még nem látta volna valaki). És a történet végre, -ahw igen- kezd eljutni arra a pontra amit már vártam. Ez a legjobb, jujci! És mellékesen eddig a történetet egy évadosra terveztem, plusz néhány kiegészítő rész, de végül a két évad mellett döntöttem, mert úgy vélem az első évad vége, nem méltó befejezés a történet szempontjából. Nos lehet örülni vagy esetleg bánkódni a plusz egy évad miatt. Mindenesetre én jobbnak látom így:) A részhez pedig jó olvasást kívánok.
Cseresznye

A fejem olyan nehéz, hogy úgy érzem képtelen vagyok felemelni a párnáról ráadásul annyira fáj, hogy majd szétrobban. A szám ki van száradva. A térdem sajog. A testem tompán süpped bele az ágyba. A szemhéjam nehéz, úgy érzem az elkövetkező fél évben nem bírom, majd kinyitni a szemem. Összerezzenek, amikor az arcomat csípi valami. Valami hideg. Közel sem, olyan erős a fájdalom, mint a fejemben vagy a térdemben így hát nem foglalkozok vele különösebben. Csak fekszek ott az ágyon mozdulatlanul miközben a csípős anyaggal lágyan simogatják az arcomat. A csípős fájdalom kezd egyre elviselhetőbbe válni, már nem fáj annyira. Így pedig már tudok koncentrálni a finom mozdulatokra, amivel az arcomat ápolják. Olyan figyelmes, édes. Szeretettnek érzem magam tőle. Mintha simogatnának, vigyáznának rám nehogy össze törjek. Kellemes érzés. Megnyugtató. Simogató.

Egy kéz néhány tincset simít ki az arcomból, majd a tenyerét finoman végigsimítja az arcomon. Az érzékszerveim rögtön küldik az agyam leghátsó zugába az információt a mentol illatról. A szemeim pedig rögtön kipattannak. Harry lágyan elmosolyodik és a hüvelykujjával simít végig az arcomon. A fejét félre dönti és úgy néz végig az arcomon. Lágyan. Úgy, hogy a lelkem egyszerre lángol fel és olvad el. Elképesztő gyorsasággal képes megváltoztatni a nyugalmi állapotomat ez a fiú. Már ijesztően gyorsan! Kezével megtámaszkodik az oldalamnál, közel hajol és egy lágy puszit nyom a homlokomra. Az arcomat az övé felé fordítom. Elmosolyodik. Csöpög a szívem. Megolvadt. Érzem, ahogyan a lelkem legmélyén szépen lassan elolvadok és óvatosan darabokra hullok. Ó, Harry. A szemeim lecsukódnak, amikor az orromra is egy apró puszit nyom. Ellazulok. Azt akarom, hogy Harry feküdjön be velem az ágyba és folytassa azt, amit most csinál. Sohase hagyja abba. Nem akarom, hogy abba hagyja. Azt akarom, hogy örökre ilyen maradjon. Bár tudom, hogy Harrytől nem várhatok el ilyesmit. Akkor csak azt kérem, hogy még egy percig maradjon ilyen. Nem kell nekem sok belőle. Csak egy icipici. Nem kérem lehetetlenre, csak arra hogy foltozza be az összetört szívemet. Azt a szívet, amit már ő tört össze egy párszor az elmúlt időben. Arra kérem, hogy ragasszon meg, varrjon össze, tegyen fel a polcra és vigyázzon rám úgy, mint egy műkincsre. Kezeljen úgy, mintha pótolhatatlan lennék. Akarom ezt. Akarom, hogy számítsak neki. Akarom. Mindennél jobban. És most akarom, ebben a pillanatban.
Felső karját szorítva húzom magam egy szintbe vele. A pillantásunk összeakad. Ismét. Minden alkalommal, amikor a szemébe nézek elolvadok és darabokra hullok. Nem tudom mi ez, nem tudom miért váltja ki ezt belőlem,de imádom! Legszívesebben egész életemben csak széthullanék és elolvadnék, miatta. Az ajkaim remegnek, amikor lágyan simítom az övére. Óvatos vagyok. Most először fordul elő, hogy én csókolom meg őt és nem fordítva. Apró kezemmel erősen kapaszkodok felkarjába miközben ajkaimat az övéire préselem. Beszívom az illatát, elraktározom magamban a pillanatot, ha esetleg pár pillanat múlva vége lenne. De nincs vége. Harry a hasamra simítja a kezét és ujjait szétnyitja. A bensőm megremeg és egy pillanatra megszakítom a csókot. Viszont ő rögtön újra táncba hívja az ajkaimat. Egyre erősebben kell, hogy kapaszkodjak, mert úgy érzem mindjárt elájulok. Harry nyelvével végigsimít alsó ajkamon én pedig engedem, hogy elmélyítse a csókunkat. Jobb kezemmel a vállába kapaszkodok meg, miközben ő felhúz addig, hogy nekem kell letekintenem rá. Ajkaink elválnak egymástól. Pihegek az előző csókunktól. Ő is szaggatottan veszi a levegőt. A homlokomat az övéhez illesztem. Lehunyom a szemem és az ajkamat az övére illesztem egy másodperc erejéig. Én nem úgy tervezem, viszont ő elhúzódik. A tekintetét az ablakra irányítja, ezzel megszakítva a szemkontaktust. A kezét ami eddig a hasamon pihent kihúzza a pólóm – vagyis az ő pólója – alól és engem eltolva kimászik az ölelésemből.
Hát persze! Egy másodpercig nem imádkoztam azért, hogy maradjon még így egy pillanatig. Egyetlen egy másodpercig! És tessék. Itt van. Máris elhúzódik, felpattan az ágyról és kiszalad a szobából.
Legalábbis én azt hittem, hogy ezt teszi. De ennél sokkal rosszabb dolgot tesz. Elkapja a felkaromat és erősen ránt magához. De nem egy csókra – sajnos. A tekintetem az övével egy szintbe kerül. A bensőm ismét megremeg a tekintetétől, de ebben a pillanatban inkább a félelemtől, mint a boldogságtól.
- Ha nem fogsz normálisan enni, akkor esküszöm az életemre kiteszem a szűrödet. Nem azért ajánlottam fel a segítségemet, hogy aztán a gyerekem ne legyen egészséges, mert te nem eszel normálisan. Értve vagyok? - sziszegi a fogai között. A gyomrom rögtön nagyon picire zsugorodik. A végtagjaim elkezdenek remegni és ismét sírhatnékom van. Szuper. Megint.
- Megértettél Del?
- Igen megértettem, csak engedj el. Ez fáj! - kiáltok fel, amikor sokkal erősebben szorítja a karomat. Egyszerűen ellöki a tenyerétől a felkaromat, mintha leprás lenne, vagy az Isten tudja mi. Gyönyörű vagy Harry Styles. A szemembe gyűlő könnyeket visszapislogom és a felkaromat simogatom annak érdekében, hogy hátha enyhíteni tudom azt a csípős fájdalmat. Hallom ahogyan Harry nagyot sóhajt, majd érzem, hogy az ágy pessüpped mellettem. Most én fordítom a tekintetem az ablak felé. Nem vagyok képes rá nézni. Félek. Félek, hogy ismét ellágyul a szívem. Biztos vagyok benne, hogy megtörne. Megtöri a jegemet. Úgy, hogy nem is áll szándékában. Olyan hatással van rám, mint még soha senki ezen a világon. Megszelídít. Eléri, hogy meghunyászkodjak, csendben maradjak, hallgassak rá, azt tegyem amit ő akar. Nem tudom, hogy képes ezt elérni, de egyszerűen csak rám kell pillantania és én pedig automatikusan behódolok neki és teszem azt amit mond. Ezt viszont nem a félelem teszi velem. Hiszen én semmitől nem féltem még annyira, hogy átadjam neki az irányítást. Az életemet mindig is a saját kezemben tartottam a félelemmel szemben. Amikor gyerekkoromban féltem a sötétben, akkor rávettem magam az éjjeli lámpa lekapcsolására és addig feküdtem ott a plafont bámulva, amíg az álom rám nem talált. Addig néztem farkasszemet a félelmeimmel amíg azok sarkon nem fordultak és menekültek el előlem. Mindig legyőztem mindent!
Most viszont még csak szándékomban sem áll ellenkezni. Meg sem fordul a fejemben, hogy nemet mondjak neki. Olyan, mintha belém lenne építve az egyetértés, a tisztelet. Semmi okom nincs rá, hogy tiszteljem őt. Viszont nem vagyok képes rá, hogy másképp érezzek. Ez ellen egyszerűen nem tudok tenni, nincs mit tenni. Ellene elveszítem a csatát.
Pont úgy, ahogy a könnyeim ellen is, amik ismét utat törnek az arcomon. Elegem van. Mindenből! A sírásból, , a terhességből, magamból, Harryből és úgy pusztán abból, hogy létezem. Most mindennél jobban vágyom arra, hogy nyugodtan lebeghessek valahol innen nagyon messze. Az öntudatlanság félhomályában, ahol nem kell foglalkozni semmivel. Ahol nyugodt minden, békés, tiszta, egyértelmű. Ahol nem kell küzdenem, mert már minden csatát megnyertem. Bárcsak már ott lehetnék, bárcsak ezt Harry is megértené. Bárcsak felfogná, hogy én nem akarok rosszat. Én nem akarok rosszat! Én szeretem a babámat! Mindennél jobban szeretem. Én csak, egyszerűen kimerült vagyok, én csak pihenni akarok, nyugodtan. Bárcsak megértené.
Hirtelen hangosan zokogok fel. A kézfejemmel szorgosan törlöm le az arcomon lefolyó könnycseppeket, de azok megállíthatatlanul csordulnak végig kerek arcomon. Olyan, mint valami vízesés. Mint akinek egyetlen feladata van : elárasztani a könnyeimmel az egész világot!
Harry testét érzem az enyém mellett. Teste forrósága betakarja az enyémet. Elrepít egy másik helyre, ahol nincs több szomorkodás, sírás, bánkódás, önmarcangolás. Oda, ahol béke van és nyugalom. Ezért pedig hálás vagyok neki. Ismét hálás vagyok. Pedig egyáltalán nem érdemli meg! Egy mocskos szemétláda. A világ legnagyobb pöcsfeje.
És, azt hiszem én kötődöm hozzá. Túlságosan kötődöm. Nem engedhetem, hogy ilyen közel kerüljön hozzám, hiszen még jobban tönkretesz. Össze fogok törni. Darabokra fogok hullani. És jobban fog fájni, mint eddig bármi más. Így is annyit bántott már engem. Kell ez nekem? Ez a borzalmas szenvedés? Hát nem ártott már így is éppen eleget? Nem kéne már ezt az egészet abbahagynom és belátnom, hogy semmi értelme? Nyugodtan élnem az életem mellette anélkül, hogy bármivel is foglalkoznék?
De valószínűleg, ezt kéne tennem. Viszont egyszerűen nem vagyok rá képes. Egyszerűen nem tudom megcsinálni. Nem tudok, nem törődni a szavaival, nem tudok nem elolvadni, amikor rá pillantok, nem tudok nem kiborulni, amikor valami sértőt mond vagy tesz. Nem tudom miért de nem tudok nem törődni vele. Tudom, hogy megfogom égetni magam és ha így lesz, nos hát akkor azt meg is fogom érdemelni. Viszont nincs más választásom. Ki kell tartanom. Ki fogom bírni. Hiszen én mindent legyőzök. Minden félelmemmel szembe szálltam eddig! Ezután is így teszek. Mindent legyőzök. És Harry sem lesz számomra akadály. Nem, nem fog kifogni rajtam.
Szépen lassan hagyom abba a zokogást, miközben a fejem még mindig a vállán pihen és ő még mindig finoman simogatja a hátamat. Mégis, hogyan változhat meg ilyen hamar a hangulata? Olyan idegesítő! Kiakasztó. Szerintem ki kéne vizsgáltatnia magát. Biztos vagyok benne, hogy ez nem normális viselkedés! Mikor úgy látszik, hogy a könnycsatornáim elapadtak, akkor Harry megpróbál elhúzódni, de én a csuklóját markolva tartom őt vissza. Nem! Most nem fog kisétálni a szobából. Nem fog itt hagyni engem egyedül. Nem fogom neki engedni. Ezek után biztosan nem. Nekem is van eszem!
Még a könnyektől csillogó szemekkel nézem értetlen tekintetébe. Megpróbálok veszteg maradni. Nem. Most nem! Nem engedem, hogy elvegye az eszemet. Ki kell tartanom. Nagyot sóhajtok és egy pillanatra félre pillantok. A következő pillanatban viszont az ajkaimat erősen nyomom az övéire. Nem olyan ez, mint az előző csókjaink. Azok óvatosak voltak. Eddig édesnek és lágynak véltem őket. Viszont most sokkal inkább mondanám:
Számítónak.
Igen, számító, piszok kis görény ez a srác, hiszen tudta, hogy mire számíthat. Hogy majd a lelkem mélyéig el fogok olvadni és meg fogja kapni, azt amire vágyik. Viszont nem, többé nem! Most én diktálok és csak annyit fog kapni, amennyit én akarok adni neki. És akkor, amikor én úgy döntök, hogy adok neki.
Így hát hirtelen pattanok az ölébe és simítok végig izmos karján. Ajkain egy halk hörgés szalad ki, amire elmosolyodok. Ajkaimat erősen tapasztom az övére, miközben az ingét széttépem rajta. Kezeimet a nyaka köré kulcsolom és sokkal szorosabban húzom őt magamhoz. A fejét felfele biccenti, hogy még többet kapjon a csókból. A csípőmet az ővéhez dörzsölöm miközben hátradőlök a csókban. Ő pedig dől velem. Kezeit a hátamra tapasztja úgy tart szorosan magához. Ajkaim vad ritmusban szüntelenül csókolják az övéit. A lábaim erősen zárják közre a csípőjét. Nem, ez határozottan más, mint az eddigi csókok. Ez különlegesebb, vadabb, érzékibb, ezerszer jobb. Azért, mert én irányítok.
Érzem, hogy tetszik neki a dolog.
És éppen ezért pattanok le hirtelen róla. Nem foglalkozok értetlen pillantásával. A hajamat a fülem mögé igazítom és nyugodt léptekkel hagyom el a szobáz. Becsapom magam mögött a hálószoba ajtaját. Mosolyogva baktatok le a lépcsőn miközben a szitkozódását hallgatom. Ó, igen!
Mi is a megfelelő szólás erre a helyzetre?
Ha megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel? - nem, nem. Én sokkal nagyobb kővel támadok, mint Harry szóval ez nem a legmegfelelőbb.
Aki másnak vermet ás maga esik bele? - nem, ez sem hiszen én is bele estem abba a bizonyos verembe.
Áh meg van!
A fagyi visszanyal! Bizony. Pontosan, ez történik. A fagyi visszanyal Harry. Kezdj a saját súlycsoportodban Styles, mert különben pórul jársz. És biztosíthatlak, hogy velem nagyon, de nagyon rosszul jártál drágám.
Nagyon, de nagyon rosszul.
Juj, azt hiszem ezt élvezni fogom!