Én inkább nem is írok ide nektek semmit, mert elképesztően szégyenlem magamat, de amint megígértem ismét itt vagyok, és szeretek mindenkit. Csatlakozzatok a csoporthoz, hogy friss információktól gyorsan értesüljetek, valamint ne haragudjatok, tényleg ne. Légyszíves.Jó olvasást (ilyen sok idő után végre) csókpuszimegatöbbi.
Cseresznye.
A bacon sercegésére ébredek a lehető legmélyebb és legszebb álomból, amit valaha ember elképzelt magának. A kellemes illat betölti a szaglószervem minden apró kis járatát, ezzel pedig egyenesen megolvasztja a lelkemet. Hipnózisba esve ülök fel az idegen ágyon. És ekkor eszembe jut, hogy hol is tartózkodom. Egy nagy sóhaj kíséretében engedem a lábamat leérni az ágy szélén a földre. A fejem szédül. A szememet igen nehéz nyitva tartanom az erős reggeli fényben. Csukott szemmel támaszkodok meg az éjjeliszekrénynél. A bacon illata fél perccel ezelőtt még egyenesen éltető hatással volt rám, most viszont a gyomrom felfordult, ha csak rá mertem gondolni. Gyors léptekkel surrantam át a szobával szemben lévő fürdőbe. Majd a toalett kagylót tökéletesen eltalálva, egy hatalmasat rókáztam. Rángógörcseim között szép nevetés tör rám. Utálom ezt az egész helyzetet, amibe belekeveredtem. Utálom. Annyira komikus. A jól megérdemelt büntetés.
A büntetésem, ami már kijárt egy ideje.
Amire ezt kigondoltam újabb adagot öklendeztem fel a tegnapi vacsorámból. Fantasztikus. Egyszerűen fantasztikus. Pár perccel később csatakos hajjal hajolok el a kagyló felől. A homlokomból a fejem tetejére simítok néhány tincset, majd háttal a wc-nek dőlök. Elfáradtam.
A rókázás borzalmasan fárasztó egy mulatság. A lakosztály ajtajának nyílására leszek figyelmes, és egyszerűen már nincs időm, hogy összeszedjem magam addig, amíg meg nem pillantom Louis-t a fürdőszoba ajtajában.
- Szia Del, Harry sertepertél a konyhában? – néz rám nevetve. Valószínűleg, akkor változik meg az arcára öltött mosoly, amikor meglátja a kinézetem. – Jézus! Del jól érzed magad? Bocsi, de elég szörnyen festesz – rázza a fejét, miközben leguggol elém. A fejemet rázom, mert erőm nincsen megszólalni. – Jaj, Édesem te kidobtad a taccsot? Fú, hát ez a reggel nem kezdődik valami jól, igaz? Na, gyere pattanj fel, készítek neked egy Isteni teát, amitől a gyomrod azonnal a helyére pattan, és nem rendetlenkedik tovább – ezennel a hónaljamnál fogva felránt a fürdőszoba padlójáról. Véleményem szerint egyáltalán nem kértem őt semmi ilyesfajta cselekményre, de oké. Ő Louis. Ezt egyszerűen elkönyvelem ennek. Neki egyszerűen nem lehet nemet mondani. Még ha, nagyon szeretnél ám, akkor sem, mert igazából meg sem kérdez semmiről csak cselekszik. Mégpedig úgy , ahogyan ő azt helyesnek látja.
Pár másodpercen belül pedig már a lakosztály márványborításos konyhájában álltam Louis-ba karolván. A fejem a padlót cirkálta. Nem azért mert zavarban voltam, hanem egyszerűen csak nem volt erőm, hogy a fejemet tartsam. Semmi erő nem volt bennem. A lábaimban sem. Az egész testemet elhagyta az erő. A kis picike lelkemről nem is beszélve. Egyszerűen nem volt bennem energia bármit is tenni.
- Jó reggelt Haver – hallom, ahogyan Louis köszönti Harryt. – Ezt a kis ártatlan virágszálat a fürdőszobában kaparásztam fel a padlóról – jelenti ki Louis – Csináltál teát? Szuper. Del, gyere, fel tudsz ülni a konyhapultra?
Nem, egyáltalán nem tudtam volna felülni a konyhapultra. Annak örülök, hogy élek Louis hagyjál már!
- Hagyd majd én. Addig próbáld nem odaégetni a rántottát. – azzal a lendülettel Harry elém lépett, a combom alá helyezte az egyik karját, a másikkal pedig a hátamat támasztva gyors mozdulattal felhelyezett a konyhapultra Kiöntött nekem teát egy bögrébe, citromlevet hozzá, majd három cukrot. A lila bögrét a kezembe nyomta, majd a konyhapulton támaszkodva rám pillantott.
- Minden rendben? – suttogta. Én csak bólogattam. Már jobban éreztem magam. Attól viszont a dolgok még nem voltak rendben. Egyáltalán nem voltak rendben. Mégis, hogy lehetnének a dolgok rendben? Idióta.
Biccentett, és egy tál bacon-nel és pár felszeletelt paradicsommal suhant el mellettem. Gondoltam, hogy a társalgásunk csak ennyiből fog állni. Mégis miről beszélgetnénk? Nincs miről beszélgetnünk. Sosem volt közös témánk. Semmi fontos, amiről érdemes lenne beszélni. Ha pedig nem érdemes beszélni valamiről, akkor felesleges jártatni a szánkat. Ezt azért megtanultam a szüleimtől – ha már mást nem. Ehhez pedig szívesen is tartom magam. Mindig is így tartottam helyesnek a dolgokat. Értékrendet kell állítanunk, ha valami pedig nem fér bele, akkor azt egyszerűen csak figyelmen kívül kell hagyni.
Ez a legfontosabb.
Egy órával később a barna kalapomat húzom a fejemre, és a sálat tekerem körül a nyakamon. Nem értem miért kell nekem is elmennem velük a reggeli műsor és az interjú felvételére. Engem egyáltalán nem érdekelnek ezek a dolgok. Tényleg. Egyáltalán nem. És egyébként sincs semmi közöm hozzájuk, mégis miért kell nekem részt vennem ezen az egészen? Annyira logikátlan. Olyan tipikusan logikátlan. De mit is várhatnék én Harrytől és barátaitól. Semmi mást. Semmi mást.
- Indulhatunk – pillantok Harryre, amikor citromsárga sálam végre jó szorosan a nyakam köré tekeredet. Nem akarok megfázni. Tényleg nem akarok már megfázni. Biccent, előreenged az ajtónál, én megvárom utána pedig ketten, csendben sétálunk végig a folyosón. A liftbe beszállva megnyomja
a parkoló gombját, és mi már száguldunk is lefelé. Ketten. Egy liftben. Valahogy nem akarok itt lenni. Nem akarok itt lenni vele. Kettesben. Minden mást szívesebben elviselnék. Annyira gyerekes. Ő annyira gyerekes. Én nem akarom vele tölteni így az időmet.
- A többiek már elmentek – jelenti ki, ahogy a lift leér. Fantasztikus, egyszerűen fantasztikus. Egyetlen szó nélkül ülök be az autójába.
Azt gondoltam, hogy ennél rosszabb egyszerűen már nem is lehetne, viszont az elméletem megdőlt, amikor is kihajtottunk a szállodából, és amit először megpillantottam a zuhogó esőn kívül, az az elképesztően hosszú autósor volt. A hanghatás pedig a mentő és a rendőrség szirénázása volt.
Elképesztő. Fantasztikus. Szuper. Csodálatos. Egy baleset. Dugó. Ennél jobb már nem is lehetne. Tényleg. Most már tényleg. Az arcomat a tenyerembe temettem. Az egyik pillanatban még sírhatnékom volt, de a következőben pedig irdatlanul hangos röhögés tört ki belőlem. Egyszerűen nem hittem el. Nem hittem el. Ez egyszerűen lehetetlen. Még néhány könnycsepp kis kicsordult a szememből az oltári szerencsétlenségemen való nevetésem közepette, és már nem tudtam, hogy akkor most lényegében sírok e vagy nevetek, de egyszerűen nem számított már. Semmi sem számított már. Csak a rázkódó vállaim, a csorduló könnyeim, hogy a tüdőmben már nincs is levegő, és a borzalmasan széles mosolyok. Nem csak az enyém, hanem Harryé is. Valahol félúton ő is csatlakozott a rohamomhoz, és már nem voltam többé egyedül ebben. Nevettünk, elképesztően nevettünk. Szemébe néztem, és láttam, ahogy csillognak. Együtt nevettünk. Pedig ő elfog késni. Csúnyán el fog késni, de még őt sem érdekelte. Valami furcsa dolognál fogván ez a pillanat tökéletes volt. Tökéletes. Mégpedig azért mert itt bent, elzárva teljesen nyugodtak voltunk. Itt nem kellett arra figyelni, hogy az unokatestvéri mivoltunknak álcája fent maradjon. Hogy a terhességem le ne lepleződjön. Itt bent, mi egyszerűen jól éreztük magunkat. még így, együtt is.
- Harry nekem fáj az arcom – kezdtem el masszírozni arcizmaimat. Ő felém kapta fejét, az egyik karja a kormányon volt, a másikkal pedig megbökte az arcomat.
- Merevek az arcizmaid, el kell őket lazítani – és ő ezt az egész mondatott komoly arckifejezéssel mondta végig. Én összehúztam a szemöldökömet és megforgattam a szemem.
- Okos vagy.
- Esküszöm, megmutassam, hogy kell? – erre odahajolt hozzám és a két kis pofazacskómat elkezdte körkörös mozdulatokkal masszírozgatni. Én pedig ismét elnevettem magam – Ne neves, mert akkor nem fog használni. Ez nem vicc, ezen ne szórakozz. Lefagyott arcomról a mosoly és megpróbáltam komolyan venni. Nem ment. Ahogyan ő koncentráltan masszírozta arcomat, egyszerűen nem tudtam ezt az egészet komolyan venni. Elmosolyodtam, ő pedig dühösen pillantott rám. Nem tudtam nem mosolyogni. Édes volt.
Én pedig odáig vagyok az édes Harryért. Tényleg. Tényleg odáig vagyok érte. Úgyhogy olyan dolgot tettem, amit majd lehet megbánok, de egyszerűen akkor nem érdekelt.
Egyszerűen elemeltem kezeit az arcomról és előrehajolva ajkaimat az övéire tapasztottam. Muszáj volt megcsókolnom. Tényleg.
Muszáj volt.
Ha a szükség hív, hát nincs mit tenni.
Halló szükség, itt Del Gloria Evans.
