kettő - valami olyanra, ami nem jön el

Köszönöm szépen a megjegyzéseket és a pipákat! Mind nagyon aranyosak vagytok és tényleg, nagyon-nagyon köszönöm. A fejezetet kétszer írtam át, egyszer az elejét utána a végét, meg gondoltam magam. Nem a történettel kapcsolatban, csak ezzel a résszel:) Viszont így, ezerszer jobb. (Vicces mert a közepe ugyanaz maradt, csak a kezdet és a befejezés lett más.) Jó olvasást.
Cseresznye.

Vártam, vártam arra, hogy visszajön. Vártam, hogy bocsánatot kér, megölel és azt mondja, hogy együtt megcsináljuk. Vártam, hogy azt mondja minden oké lesz. Vártam, hogy letörölje a könnyeket amik egyre csak folytak az arcomon. Vártam, hogy elmúljon ez a fájdalom. Vártam, hogy abba tudjam hagyni. De úgy tűnik valami olyanra vártam, ami nem jött el.
Nem tudom, hogy mennyi ideig ültem ott a földön. Egy percig vagy esetleg három óráig. A Harry gardróbjába töltött idő alatt egyszerűen eltűnt az időérzékem, amikor végre képes voltam abba hagyni a zokogást, akkor csak egyenesen meredtem magam elé. Éppen csak levegőt vettem. Én nem moccantam onnan a földről. Ültem ott egész este. Ültem ott anélkül, hogy egy pillanatra is megfordult volna a fejemben, hogy ideje felállnom. A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy már csak ezt érzékeltem, hogy csapódik a bejárai ajtó. Én pedig ijedtemben rögtön felpattanok a földről kilépek a gardróbból és behúzom magam után az ajtót. Viszont másodpercekkel később rájövök, hogy nem kellett volna nekem onnan kijönni, hiszen Harry nem egyedül jött. Ó, hát persze, hiszen említette, hogy nem szokása egyedül hazaérni. Úgy döntök, hogy hallgatózok. Mégis mi más dolgom van itt a lakásban, ahol síri csend uralkodik és nekem pedig el kell rejtőznöm, mintha itt sem lennék. Törökülésben leülök a hálószoba ajtajában, így még látom is azt, ahogyan Harry a másodperc tört része alatt szakítja le a ruhát, a magas és karcsú szőke hajú lányról. Ó, akkor biztosan így szakadt el az én ruhám is! Szuper, legalább ezzel is okosabb lettem. Bármennyire is perverz kukkolónak tűnhetek, ha ezt a történetet valaki kívülről hallgatnák, most nem igazán érdekel. Én csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Még egy kicsit le is hajolok, hogy jobban rálátást nyerjek arra, amit azok ketten művelnek azon a kanapén. Basszus az a csaj nagyon hajlékony! Tökéletes egyszerűséggel teszi Harry nyakába a lábait úgy, hogy nem hajlítja be őket. Hú, de szeretnék én is olyan lábakat. Kuncognom kell a hangokon, amit ezek ott ketten kiadnak. Lehet, hogy az az akció közben izgatónak tűnik, de innen szemlélve – és hallgatva – sokkal inkább tűnik nevetségesnek, mint izgatónak. Gyorsan visszamászok a hálószobába, mert egy hangos női sikítás miatt egyszerűen elfog a röhögés. Apró kezeimet a számra tapasztom és a hátamra fekve lábaimat az ég felé nyújtva nevetek. Lélekszakadva nevetek. Hangtalanul, de olyan erővel, mint talán még soha. Amikor egy újabb hangos sikolyt hallok akkor még a lábaimmal is rugdosok a levegőben. Nem gondoltam volna, hogy ezen az estén én még ilyen jót fogok nevetni. Ezt később muszáj lesz megköszönnöm Harry-nek. Éppen a könnyeimet törlöm le, amik a nevetés miatt csordultak ki, amikor nem hallom tovább azokat a hangokat. Ó, basszus ennyi volt? Én hosszabb menetre emlékszem ám Harry!
- Bocsi Claire, de nem akarom, hogy itt maradj éjszakára – hallom Harry hangját és meglepő módon teljesen józannak hangzik.
- Cintia vagyok te barom! - sikolt fel a lány. Upsz, Harry.
- Nem baj az a tényen nem változtat. Viszlát Cintia – mondja Harry és nekem pedig a lelki szemeim előtt meg is jelenik, ahogyan Harry a lánynak hátat fordítva félvállról mutat az ajtó felé. Velem is ugyanígy tett, annyi különbséggel, hogy én reggelig maradtam. Talán miattam küldi el hamarabb a lányt? Vajon rám van tekintettel? Jó vicc volt! Még mindig háttal fekszek a földön, amikor dühös lépteket hallok, majd egy hangos ajtócsapódást. Hogy ebben a házban ma mindenki csapkodja az ajtókat. Körül-belül Cintia távozása után tíz másodperccel Harry jelenik meg az ajtóban. Elsétál a gardróbja felé, majd amikor nekem háttal megáll a kilincsnél, akkor visszanéz. A válla fölött néz rám, felhúzza a szemöldökét, nagyot sóhajt, majd annyit mond, hogy:
 - Inkább meg sem kérdezem.
És már el is tűnik a gardróbjában. Én pedig nagy nehezen feltápászkodok a földről. Ennem kéne valamit, mert a gyomrom majd kilyukad. És most pedig kettő helyet eszek. Ezt azért nem szabad félvállról venni. Egy hatalmas sóhaj keretében – csak szerintem sóhajtozok mostanában egy kicsit sokat? - állok fel a hálószoba padlójáról, majd kisétálok az ajtón, le a lépcsőn, át a nappalin. Szóval egyszerűen fogalmazva : lementem a konyhába. Gyors pillantást vetek az órára. Egy óra. Én pedig neki fogok készíteni valami kaját. No, nem baj. Ha most éhes a babám, akkor most adok neki enni nem? Gyorsan villanyt kapcsolok a konyhába, és csak most veszem észre, hogy a konyhapulttal szemközti fal egy hatalmas üvegfal – nehezen lehetne ablaknak nevezni, hiszen az egész falat beteríti. Ami egy ajtóval van ellátva és egy nagy terasz kapcsolódik hozzá. Ezt eddig, hogy a viharba nem vettem észre? A lábaim anélkül kezdenek az üvegajtó felé húzni, hogy érzékelném azt. És még mielőtt észbe kapnék máris, kint vagyok az erkélyen. Januárban, pólóban, terhesen. Jó rendben nem a legésszerűbb ötlet a világon, de a látvány az egyszerűen csodálatos és mindenképpen megér egy kis didergést. A korláthoz lépek és a kezeimmel átölelem a felső testemet úgy próbálom egy kicsit melegebben tartani magam, miközben a gyönyörű éjszakai Londont figyelem. Ebből a tetőtéri lakásból nagyon távolra képes az ember ellátni. London közepén pedig őszintén, igen sok a látnivaló. Sok fény cikázik a városban : az autók lámpái, épület világítások, utcai lámpák, klubbok, sok-sok neon cső. Csodás fények, amik beborítják az egész éjszakát. Néhány városra mondják, hogy sohasem alszik, nos szerintem London is közéjük tartozik. Én igencsak megtapasztalhattam. Ó, istenem mennyire!
- Te meg mi a francot csinálsz ott? - kérdezi egy nyugodt hang a hátam mögül. Mikor hátrapillantok Harryt látom, miközben az üvegajtónak támaszkodik. Egy szürke melegítőalsó van rajta, ami lazán lóg a csípőjén és egy hosszú fekete felső. A haja most olyan összevissza áll, mint azon az estén, amikor megismertem. Szomorúan nézek végig rajta. Kellett nekem bedőlni ennek a csodálatos arcnak és testnek, kellett nekem átfurakodnom azon a tömegen. Egyszerűen olyan szinten végig fut rajtam a szomorúság, hogy nem tudok mit tenni a könnyeim szépen lassan ismét kicsordulnak a szememből, de most nem olyan gyorsan és veszedelmes hisztirohammal keretezve. Egyszerűen csak lefolynak az arcomon anélkül, hogy bármiféle akadályba ütköznének. Nem érdekel, egyszerűen nem érdekel, hogy Harry előtt sírok. Megérdemli, megérdemli, hogy tudja mit tesz velem. Mert igenis ő tehet az egészről. Ó volt olyan "segítő kész" azon az estén, amikor felhozott a lakására. Ő csapta rám az ajtót, miatta sírtam délután is. És miatta nevettem egy kicsivel ezelőtt. Nevettem, pedig azon is sírnom kellett volna. Sírnom kellett volna, hiszen velem is pontosan így bánt. Ugyanúgy tepert le engem, csak nem a kanapén hanem az ágyán. Utána hagyta, hogy elaludjak mellette, de ennyi. Semmi más különbség nem volt a két eset között. Nem én voltam az az egy akit megpillantott, nem én voltam az akinek egyszerűen csak nem tudott ellen állni, ő mindenkivel ezt csinálja. Mindenkivel. Nekem ő volt az az egy. Nekem ő volt az egyetlen akinek nem tudtam ellen állni. Ő volt az egyetlen, akinek ennyi ismeretség után odaadtam magam. Ő volt az, aki miatt a testem beindult. Senki más nem váltott ki belőlem olyan dolgokat, mint ő annyi idő alatt. Neki én egy voltam, nekem pedig ő az egyetlen. És most gyerekünk lesz. Hah, micsoda sikerélmény. A tekintetem visszafordítom az éjszakai London felé anélkül, hogy válaszolnék neki. Nem érdemli meg, hogy válaszoljak neki. Ő nem érdemli meg.-Jobb lenne ha bejönnél, mert még..
- Jaj Istenem el ne kezdj már aggódni értem kérlek! Nincs rá szükségem rendben? Egy gyökér vagy Harry és ezt bebizonyítottad nekem, amikor a fejemhez vágtad azokat a dolgokat a gardróbodban. Megmutattad a fogad fehérjét, hogy milyen is vagy igazából Harry. Most ne kezdj el aggódni értem, mert nincs rá szükségem. Nem rád van szükségem Harry, hanem a lakásodra, hogy legyen fedél a fejem fölött. Éljünk úgy, mintha nem is ismernénk egymást, mintha nem is lennék itt oké? Tégy úgy, vagy tegyél bármit amit csak akarsz, csak ne kezdj el gondoskodni rólam. Nincs rá szükségem.
- Nem rólad gondoskodom hanem a gyerekemről. Te egyáltalán nem érdekelsz, de nem akarom, hogy megfázz és a babának valami baja legyen, úgyhogy told be a segged az ajtón, most! - jelenti ki és a vállamnál fogva fordít meg és próbál az ajtó felé tolni. Engedem neki. Nincs más választásom. Mit kéne tennem? Megküzdeni vele, hogy kint maradhassak az erkélyen. Szerintem még egy sátrat is felállítana nekem, csak ne kelljen velem lennie egy légtérben. Behúzza maga után az ajtót.
- Rendeltem pizzát, gondolom éhes vagy. Nem ettél egész nap semmit – löki oda nekem és már el is hagyja a konyhát. Hát, nem viszi túlzásba a gyerekéről való gondoskodást. Pizza? Azt hittem legalább hét fogásos vacsorát kapok. Na de mindegy, úgy tűnik be kell érnem ennyivel. Úgy döntök, hogy amíg meg jön a pizza addig letussolok. Áthaladok a nappalin, ahol Harry a kanapén ülve az asztalra tett lábaival a televíziót bámulja. Elmormogok magamban, hogy "Tuskó, a lábunkat nem szoktuk az asztalra tenni.". Szerintem meghallotta, mert dühösen rám meredt, majd egy sóhaj közepette levette a lábait az üveg kávézóasztalról. Jesszus még lehet, hogy nevelek egy kis modort ebbe a fiúba. A hálóba felérve a szekrényemből kikapom a világos kék pólómat, amin a régi egyetemem címere van és egy nagy fekete, sima francia bugyit. Nem szándékozok senkit elcsábítani ma este. Harry gardróbjában láttam törölközőt, amikor bent voltam így az ajtaját kinyitva megpillantottam a falon polcokat, amin csak fehér törölközők sorakoztak. Gyorsan lekaptam onnan egyet, majd a gardrób ajtaját becsuktam és indultam fürdeni. Kaptam egy két érdekes pillantást Harrytől, akinek a lába még most is a földön volt. Hm, jófiú. Kiléptem a folyosóra, aminek a végén van a bejárat. Nem olyan nagy ez a lakás, viszont elég praktikus az elrendezése. Viszont azt bánom, hogy egy fürdője és egy hálója van. Túl sokat kell osztoznom Harryvel. Miután az összes női cuccomat bepakoltam az én fürdőszobai szekrényembe és a mosdókagylóm köré – természetesen az enyém a külső kagyló, hiszen urasága elfoglalta már a belsőt – akkor a használt ruháimat beledobom a szennyesbe. Már éppen a tussolóba készülök beszállni, amikor még visszafordulok a tükör felé. Apró kezemet a hasamra vezetem, ami még egy kicsit sem kezdett domborodni. Viszont ez az orvos szerint teljesen normális, hiszen még csak öt hetes a magzat, viszont én már szeretném a domborodó pocakomat simogatni. Jaj. Egy kicsit kidűtöm a hasam, hogy jobban szemügyre vehessem milyen is leszek nagyobb pocakkal, a látványra pedig elnevetem magam. Oké, ebből elég lesz. A tusoló alá beállva megnyitom a csapot és egyszerre hangosan felsikítok, hiszen jéghideg vízzel találom szembe magam a testem minden pontján. Szerencsére másodpercekkel később már kellemes meleg vízzel állok szemben. A meleg vízsugár alatt pedig végre sikerül egy kicsit ellazulnom. Ebben szürke csempés fürdőszobában sikerült rátalálnom a nyugodt pillanatokra. Lehet, hogy naponta többször kéne zuhanyoznom, akkor kevesebb időt kellene Harryvel töltenem és több időt lehetnék egyedül. A fejemet a tusolófülkének támasztom a fejem és engedem, hogy a víz a hátamon csurogjon végig. Szerintem itt képes is lennék elaludni. Nem hallom Harryt, a TV-t, a kinti zajokat, nem hallok én semmit, csak a víz csobogását és a saját gondolataimat. Pár perccel később – amikor már nagyon fülledt a levegő a kabinban – úgy döntök, hogy inkább mégis kiszállok. A pólót és a fehérneműt, amit kikészítettem magamnak gyorsan felkapom. A mezítelen lábam hangosan csattog a padlón, ahogy távozók a fürdőből. A sajt és a sonka illata árasztja el az egész házat. Boldogan szaladok be a nappaliba, ahol Harry még mindig hipnotizálva mered a TV-re de közben egy meglehetősen ínycsiklandónak tűnő pizzaszeletet rágcsál. Én is felkapok egy szeletet a dobozból és nagy sebességgel csapódok be a kanapéra Harry mellé. Amikor beleharapok a pizzába, akkor az a jól eső elégedettség árasztja el a testem, ami miatt hirtelen az egész világot átölelném. Nem csak a pizza illata és kinézete ínycsiklandozó, hanem az íze is. Elégedetten majszolom el azt a pizzaszeletet, majd még három azt követőt. Harry felhúzott szemöldökkel, csodálkozva pillant rám, amikor látja, hogy már csak két szelet pizza maradt a dobozban.
- Tudod, kettő helyett eszek – rántom meg a vállam és kuncogva pattanok fel a kanapéról – Megyek lefekszem – intek neki és már szélsebesen is trappolok fel az emeletre. Zuhanyzás közben eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni, hogy Harry mit csinál, mit mond, vagy, hogyan néz rám. Harry nem fog érdekelni, mert nem miatta vagyok itt. Nem azért jöttem ide, hogy vala töltsem az időmet, hanem azért, hogy a babának jó legyen. Neki pedig csak akkor lesz jó, ha én is jól érzem magam és nyugodt vagyok. Így hát így fogok cselekedni. Mindegy mi történik én akkor is jól fogom magam érezni.
A puha hófehér ágytakarót felhúztam egész a nyakamig és úgy fordultam át az oldalamra, hogy az arcom az ablak felé nézzem. A takaró illatát mélyen agamba szívtam. Olyan illata volt, mint Harrynek. Lehet, hogy ő is ezen az oldalon szokott aludni, azért érzem a bőrének illatát? Mindenesetre nem nagyon kívánkoztam átmászni a másik oldalra, Egyrészt, azért, mert a takarót már felmelegítettem és, akkor át kéne másznom a másikba. Másrészt pedig.. olyan jó az illata. A takarót az orrom elé húzva szippantom be újra és újra azt a mentolos illatot, ami mocorgást kelt mélyen a belsőmben. Az illatot, ami arra késztetett, hogy megcsókoljam azt a fiút ott lent. Az illatot, amit legszívesebben egész életemben éreznék. Azt az illatot, ami egy gyönyörű archoz és egy pocsék modorhoz társul. Az illatot, akinek a tulajdonosa a gyerekem jövendőbeli apja. Annak az embernek az illatát, aki most felhajtja a takaró, másik végét és befekszik az ágy másik végébe. A testem minden porcikája megfeszül. A testemben ismét érzem a húzást. Azt az erőt, ami azon az estén is azt akarta, hogy hozzáérjek, hogy az övé legyek. Az erőt, ami ide vezetett engem. A lakásába, az ágyába.. ez életébe. Nagy nehézségek árán, de sikerül ellent mondanom a vágynak, hogy megforduljak, nem tehetem meg. Nem. Azt mondta meg se próbáljam. Tehát nem tehetem. Nem kedvelhetem meg. Nem gondolhatok úgy rá, mint egy férfira. Ő nem az enyém és nem is lesz az. Nem. Miért olyan piszkosul nehéz ez? Miért akarom ennyire? Hiszen egy utolsó szemétláda. Nem kedvelem. Ő sem kedvel engem. Biztosan csak a hormonok. Csak a hormonok teszik ezt velem. Hiszen múlthéten attól is felizgultam, amikor megláttam, hogy a kutyáim egymást kergetik játékosan az udvaron. Most nem vagyok normális állapotban. Túlfűtött vagyok. És erről a gyerekem tehet. Igen. Ha nem lennék terhes nem is akarnám megérinteni Harryt. Vagy mégis? Igen valószínűleg, hiszen olyan gyönyörű arca van és finom bőre, jó illata és formás feneke. Akarom. Ó, hát hogyne akarnám. Hiszen ő olyan férfi, mint akit nekem teremtettek. Pont olyan amilyenre mindig is vágytam. És az enyém volt, legalább egy estére. Ezzel a boldog gondolattal hunyom  álomra a szememet. Hiszen egyszer, egy éjszakár az enyém volt, csak az enyém.