tizenhárom - viselni vagy elviselni?

Most jöhetnek a mondatok, hogy "Kedves Cseresznye, rohadj meg!". Én pedig szívesen megrohadok a síromban, de előtte még befejezem ezt a szart, oké? Megcsinálom. Ígérem. Dekajakra. Szóval jó olvasását.
CsókiMóki, Cseresznye.

Mikor végre a repülő kényelmes bőrülésébe helyezkedhettem magam a lelkem felengedett. Olyan mélyen fészkeltem bele magamat, hogy attól féltem lassan elnyel az ülés és egy teljesen másik világba kerülök. Del Csodaországban. Na persze. Igen. Csodálatos lenne. Vettem egy mély levegőt és oldalra pillantottam. Harry éppen akkor ült le mellém egy sportújsággal az ölében. Hosszú, gyűrűvel felszerelt ujjait megnyalva kezdte el lapozgatni azt, miközben a szemöldökét lágyan ráncolta. Ettől pedig kuncognom kellett. Meg is tettem.
Ő pedig a szeme sarkából pillantott fel rám. A mutató ujjammal az alsó ajkamat kezdtem el piszkálni, miközben összeszorított szemekkel mosolyogtam rá. A beszélgetésünk óta egész fesztelennek éreztem magamat mellette. Teljesen nyugodtan. Úgy éreztem magam, mintha varázsütésre elmúlt volna minden fent tartásom és kétségem Harryvel kapcsolatban.
- Ne nevess már – korholt, de közben az ő ajkai i mosolyra álltak. Nevetnem kellett. Harry megnevetett. Csak egyszerűen azzal, ahogy viselkedik. Olyan mulattató, én pedig végre merek nevetni rajta, el merem engedni magam. Jól érzem magam. Tényleg jól érzem magam. Nem szóltam egy szót sem, csak egyszerűen mosolyogva fordultam be az ablakhoz, hogy azt figyeljem, amint felszállunk. A gyomrom görcsberándult még a repülés gondolatától is. Félelmetes. Nagyon is félelmetes. Betörünk a madarak területére. Amikor pedig ez az eszembe jutott. Eszembe jutott, hogy ismét ott leszünk. Ott a magasban. Akkor rögtön kivert a víz. Még a gondolatát is utálom. Kipillantottam a repülő ablakán, és kipréseltem a tüdőmben lévő összes levegőt. Ez annyira ijesztő. Ez az egyetlen dolog, amitől igazán kitör rajtam a frász. Borzalmas. Elképesztően borzalmas. A következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy valaki tenyerembe simítja a sajátját, és megszorítja azt. Oldalra pillantok. Harry nem nézz rám. A jobb kezével lazán lapozgatja a térdén elhelyezett újságot, a jobbját pedig az én ujjaim közé csúsztatta.
Elmosolyodtam rajta, és kezét az ölembe húztam, majd az ablakon kibámulva megpróbáltam nyugodt maradni, pihenni. Már amennyire ez ilyen körülmények között lehetséges. Lehunytam a szememet és elkalandoztam. A fejemet a fejtámlának döntöm. Alig várom, hogy ismét Londonban legyünk. És nem azért, mert akkor landolunk és nem fogunk a levegőben suhanni, csak egyszerűen azért, hogy otthon érezzem magam. Otthon leszek.
Harry azt mondta, hogy ott otthon lehetek.
Otthon akarok lenni.
Haza akarok menni. Ez minden vágyam. Valóban. Határozottan. Semmi mást nem szeretnék, csak abba a hatalmas pihe-puha ágyikóba bebújni és naphosszat aludni, csak azért, mert megtehetem. Pihenésre van szükségem. Nem magam miatt. Nem azért, mert elfáradtam, hanem a baba miatt. Vigyáznom kell. Tudom, hogy vigyáznom kell.
Amikor a gép elindul a fenekem alatt, akkor még a hideg is kirázz. Nagyot sóhajtok, és olyan erősen szorítom Harry ujjait, hogy az enyémek belefehérednek. Meglöki egy kicsit a vállamat ezáltal én pedig rá kapom a tekintetem. Összehúzza a szemöldökét.
- Nyugalom.
Bólintok egyet. Rendben. Nyugalom. Én teljesen nyugodt vagyok. Összeszorítom az ajkaimat, és ahogy a gép a magasba emelkedik még a szememet is lecsukom, ő pedig elneveti magát. Nem szólok semmit csak így ülök, teljesen mereven, lezárt szemhéjakkal, arra koncentrálva, hogy a szívem ne ugorjon ki a mellkasomból. Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor azt hallom, hogy az öveinket kikapcsolhatjuk és felállhatunk. Végre nem emelkedünk.
Amikor a szemeimet kinyitom Harry fürkésző zöld szempárjával találom szembe magam. Elmosolyodik. Majd a szemét megforgatva visszafordul az újságához. A kezemet viszont nem engedi el. Az összekulcsolt ujjaink még mindig az ölemben hevernek. A bal kezemet ráteszem az összekapcsolódási pontunkra a fejemet pedig a vállának támasztva lehunyom a szemeimet. Ideje aludni. Harry illatával az orromban pedig könnyen is megy.

Harry egy hatalmas nyögéssel dobja le a táskákat a nappali közepén, miközben én sietősen rángatom le magamról a cipőmet. A lábujjaim már elképesztő módon sajognak, és az egyetlen dolog, amire vágyok, hogy végre megfürödhessek. A falnak támaszkodva erőszakolom le a bal cipőmet, olyan erővel, hogy majdnem orra esek, ezért pedig fel is sikítok. Harry hátrafordulva rám pillant, elneveti magát, majd leguggol elém, és egy gyors, erős mozdulattal lekapja a cipőmet a lábamról. Én pedig végre nyugodtan, fájdalomérzet nélkül léphetek rá a talajra.
- A fürdőt lestoppolom – pillantok gyorsan Harryre. Ő pedig biccent, hogy csak nyugodtan, majd a cuccokra pillantva tudom, hogy rá a cipekedés vár. Nos, nem igazán sajnálom. Nem én akartam, hogy azzal a plusz y kromoszómával szülessen.
Gyorsan beszaladok a fürdőbe. A ruháimat úgy kapkodom le magamról, mintha lángolnának, és olyan gyorsan pattanok be a színig töltött kádba, mintha verseny lenne. A víz elég magasan ellep, én pedig úgy érzem, hogy végre lazíthatok.
Otthon vagyok.
A gondolatra mosolyognom kell.
Még sohasem örültem semminek ennyire.
A mosdókagylóra pillantok. Majd a törülköző szárítóra. Aztán a fürdőszobai polcra.
Női tusfürdők, rózsaszín törülközők, sminkcuccok. Határozottan belaktam a helyiséget. Talán ez a hely már azelőtt is az otthonom volt? Csak egyszerűen nem vettem észre?
A kádból kiszállva gyorsan egy finom, meleg pizsamát kapok magamra. A tükörbe pillantva felhúzom a felsőmet és megcsodálom egyre csak domborodó pocakomat. Már nincs sok és azt is megtudjuk, hogy mégis milyen nemű a kis utódunk. Alig várom. Tényleg. Őszintén várom. Még nem is gondolkoztam azon, hogy mi lehetne a neve. Egyáltalán fel sem ötlött bennem a gondolat. Talán meg kéne kérdeznem erről Harryt. Hátha neki van valami elképzelése.
A fürdőből kilépve veszem észre azt, hogy a lakásban csönd honol. Furcsa. Nem szól a Tv. Semmi háttérzaj. Itt meg mi történt? A nappaliból pedig nem szűrődik ki semmi fény. Rögtön a hálószoba felé veszem az irányt.
Belépve rögtön megpillantom a sötétség és némaság okát.
A táskák le vannak dobva a földre. Az ágyon pedig egy hason fekvő, kiterült Harryt láthatunk. Elmosolyodok. Nos, ő is elfáradt. Na de az, hogy ruhástól elaludt az ágyon az már egy kicsit ijesztő, és őszintén átgondolva szórakoztató is. Óvatosan felmászok mellette az ágyon. A hátamra fekszem, és úgy figyelem, ahogy az orrán át egyenletesen veszi a levegőt. A szája enyhén nyitva. Remélem azért a nyálát nem csurgatja.
Szépen lassan odahajolok hozzá, és a haját simogatva megpróbálom őt felkölteni. Nem mozdul.
- Harry – suttogom – Harry így nem aludhatsz. Öltözz át.
Erre csak mordul egyet. Elmosolyodom. A hajába túrva próbálom felébreszteni.
- Harry. Ébredj – suttogom a füléhez hajolva – Vedd fel a pizsamád.
Felemeli a fejét és rám pillant. Álmos a tekintete. Alig nyitja ki a szemét. Majd rögtön vissza is ejti a buksiját. Végigsimítok a karján.
Erre elmosolyodik.
- Kelj fel.
- Oké.
De nem mozdul.
- Harry.
- Del.
- Harry!
- Most ezt játsszuk? – kérdezi nevetve miközben a hátára fordul.
- Én nem játszok semmit, csak azt akarom, hogy öltözz át mielőtt lefekszel aludni.
- Megyek.
Azzal a lendülettel pedig fel is áll végre. Végre.
Bemegy a gardróbjába én pedig felcsúszok az ágyon. Felhúzom a felsőmet, és a kezemet a domborodó pocakomra teszem. Elmosolyodok.
Jaj drágám, én már azt várom, hogy végre megmoccanj. Hogy érezzem itt vagy. Tényleg itt vagy. Bennem. A szívem alatt. Hogy biztos legyek abban, hogy ez valóban megtörténik. Gyerekem lesz. Gyerekünk lesz. Harryvel. Ez az egész annyira elképesztő. Felfoghatatlan. Ennek a dolognak meg sem kellett volna történnie velem. Legalábbis még egy darabig biztosan nem. Viszont őszintén szóéva határozottan örülök, hogy így alakult. Tudom, ennek így kellett lennie. Te valami nagy dologra készülsz ezen a földön. Valami csodálatosat fogsz végrehajtani. Érzem. Ez nem is lehet máshogy, hiszen akkor miért történt volna ez az egész. Mi értelme lenne? Miért kéne nekem itt lennem. Nincs rá magyarázat. Csak te vagy rá a magyarázat. Egyedül. Te.
Arra eszmélek fel, hogy besüpped mellettem az ágy. Észre sem vettem, hogy Harry időközben kijött a gardróbból. Rápillantok. Ő éppen az arcomat fürkészi. Bebújik ő is a takaró alá, de felkönyököl és továbbra is engem néz. Zavarban vagyok. Gyorsan lehajtom a felsőmet és felhúzom a takarómat a nyakamig, majd az oldalamra fordulva Harryre pillantok.
- Mi az? – kérdezem.
- Semmi.
Elmosolyodok.
- Köszönöm Harry, most pedig az igazat – ismételem mosollyal az ő szavait. Ő nem viszonozza a gesztusomat. Sóhajt egyet. Egy hatalmasat. Beharapja a száját. Lesüti a szemét. Gondolkozik. Nem értem. Egyáltalán nem értem. A takaró alatt megfogom a felkarját, ezzel magamra vonva a figyelmet. Rám pillant. Nem tudom megérteni mire gondol.
- Harry!
Zöld szeme rám villan. Szeme szomorúságot tükröz. Csillognak, de egyértelműen nem az örömtől. Olyan, mintha valami nyomná a lelkét. Gondolkozik. Döntésre szeretne jutni. Valami fontos dolog. Nem vagyok benne biztos, hogy bele kell mártanom az orrom. Nem igazán beszéltük meg eddig a dolgokat, sőt igazából egyikőnk sem foglalkozott azzal, ha a másiknak volt valami problémája, de ez most valahogy más. Úgy érzem tartozom ennyivel Harrynek, hiszen ő is a gondomat viselte, és viseli a mai napig, annyit én is megtehetek érte, hogy törődöm vele. Most neki van szüksége valakire. Megpróbálok azzá válni, akire igazán szüksége van. A takaró alatt megfogom a kezét és megszorítom azt. Egy bátorító mosolyt próbálok küldeni felé, nem tudom, hogy mégis hogy sikerül. Talán használt, hiszen felsóhajt. Lecsukja a szemeit, és pár másodperc múlva kinyitja a száját.
- El akarom mondani a srácoknak az igazat.
A vér megfagy az ereimben. Egyszerűen nem jutnak el az agyamig Harry szavai. Nem. Nem. Nem ez volt a terv. Egyáltalán nem ez volt a terv. Nem értem őt. Nem tudom követni, hogy mégis mit szeretne ezzel elérni. Hiszen, ő akarta, hogy ne tudjon róla senki, akkor most mégis miért. Miért?
- Azon csodálkozom, hogy eddig nem vette észre senki, hogy terhes vagy, de ez nem fog így menni sokáig. És mikor tűnik fel nekik, hogy mégis hol van a vőlegényed? Meg az, hogy igazából egyáltalán nem keresünk neked lakást? Vagy ha a végéig eltudjuk húzni az egészet, amikor megszületik a gyerek, mi lesz ha jobban hasonlít rám, mint rád? Nem lesz egyértelmű, hogy az én gyerekem? Akkor mit fogunk mondani? Akkor úgy is el kell majd mondani az egészet. Akkor pedig már jobb előbb túlesni rajta! – Harry gyorsan hadarja, közben a hajába túr. Látom rajta, hogy fogalma sincs mit kellene tennie.
- Rendben
Rám pillant.
- Ha ezt szeretnéd Harry, akkor mondjuk el. Mondjuk el. Nem számít. Nekem teljesen mindegy, hidd el. Én eddig is csak miattad tartottam az egészet titokban, mert te úgy akartad. Ha úgy gondolod, hogy ez így neked egyszerűbb akkor..
- Nem, Del. Nem egyszerűbb sokkal nehezebb. És nem azért csinálom, hogy nekem jó legyen, ezt észrevehetnéd már! – kiabálja. – Azért csinálok mindent, hogy a kicsinek jó legyen. Mindent. Miatta fogadtalak be, mert nekem akartam, hogy az én gyerekem rossz körülmények között nőjön fel. Azért visellek el, mert őt megszeretném ismerni, és azért akarom felvállalni ezt az egészet, hogy amikor ő világra jön, akkor legyen apja. Azt akarom, hogy legyen apja. Az apja akarok lenni, ezért csinálok mindent, vedd már észre kérlek!
- Értem. Rendben. Akkor mond el nekik. – válaszolom. Elengedem a kezét és felülök az ágyon.
- Hova mész?
- Megyek eszek valamit – válaszolom mogorván.
- Mi a bajod Del?
- Semmi. – rápillantok – Csak próbállak elviselni.
Azzal felállok és otthagyom őt, egyedül, a szobában. Próbálja elviselni önmagát. Hátha az könnyebb, mint engem elviselni.