tizenkettő - királyság meg a palacsinta - egybe

Bár nem azon a napon - hanem egy héttel később bocsánatbocsánat (jószilveszteremvolt) itt a következő fejezet. Ami kárpótlásért két oldallal hosszabb, mint az előző. Éljen. A tündérke dolgozik. Megpróbálok én is.
Boldog Új Évet Mindenkinek, meg puszimegminden. szeretekmindenkitjóolvasát.
Cseresznye.

Azt, hogy pontosan hány másodperc, perc, vagy esetleg óra telt addig a pillanatig, amíg hatalmas dudálás nem hallatszott a hátunk mögül, azt én bizony nem tudom meghatározni. Nem egyáltalán nem tudom meghatározni. Nevezhet a világ flúgosnak, nyálasnak, elcsépelten romantikusnak, de számomra a világ akkor megszűnt. Teljes mértékével, és valós tartalmával együtt gyönyörű íves mozdulattal kidobtam az egészet a szelektív hulladék gyűjtőbe. Mert bizony én környezetes tudatos leány vagyok.
Viszont mikor a dudálás harsány zaja felszólalt a mögöttünk álló autóból, akkor ő határozott mozdulattal tolt el a vállamnál fogva. Ezáltal pedig visszakerültünk a valós világba. Ő tekintetét ismét az úton tartotta, kezeit a kormányon kilenc  és három óránál. Nem gondoltam volna, hogy az ember tényleg ilyen sebességgel tud az egyik világból átpattanni egy másikba. Körülbelül másfél méterrel csúsztunk előrébb. Amikor pedig ismét kézifék, én pedig ismét belesüppedtem a kényelmes bőrülésbe. A fejemet a támasztónak döntöttem és kipillantottam a szélvédőn. Az autók piros lámpáinak fénye költőien csillant meg a lefolyó esőcseppeken. De ez engem egyáltalán nem tudott érdekelni. Tényleg nem érdekelt. Most őszintén. Mégis ki a francot érdekelne a költőiség és művésziség azután a csók után. Senkit. Legalábbis engem biztosan nem. Egyáltalán nem.
Ő köhint egyet, én pedig a szemem sarkából rápillantok. Feszült. Eléggé feszült a hangulat. Egyikünk sem szól egy rohadt szót sem. Miért nem beszél? Miért nem mond semmit? Én miért nem beszélek? Én miért nem mondok semmit?
Talán nem is akarok vele beszélgetni. Lehet, hogy nem akarok vele beszélgetni. Pontosan nem tudom, hogy én mégis mit szeretnék. Nem csak vele kapcsolatban, hanem úgy egyáltalán.
Kilátástalan vagyok. Kapaszkodok a semmibe.
Belé kapaszkodok, pedig annak semmi értelme, hogy belé kapaszkodjak, mivel nincs szerintem a bakancslistáján, hogy megsegítsen egy lányt.
Egy lányt, aki annyira értéktelen, hogy már a szülei is képesek voltak otthonról kirakni. Már a szüleit sem érdekelte, hogy mégis mi lesz továbbra a sorsa. Hova jut? Hol él majd? Miből él? Él-e vagy hal?
Na, jó ez egy csöppet tragikusan hangzik. Sőt, borzalmasan tragikusan hangzik.
De valójában az is. Borzalmasan tragikus. Nincs értelme szépíteni a dolgokat. Miért kéne szépítenem? Min kéne szépítenem? Akkor már saját magammal sem lennék őszinte. Azt viszont nem tehetem meg. Tényleg nem tehetem meg.
Arra, hogy mégis honnan indult ki gondolat menetem már én magam sem emlékszem, de annyi bizonyos, hogy mostanra már apró kis könnycseppjeim csurognak le az arcomon. Némán. Hangtalanul.
Nem tudom, hogy elkeseredett vagyok e, vagy csak már a felgyülemlett feszültség pattogzik ki az elmémből, de egyszerűen nem tudok több dolgot tenni, csak némán bőgni. Úgy, hogy ő ebből ne vegyen észre semmit. Nem szabad, hogy bármit is észrevegyen. Nem akarom, hogy bármit is észrevegyen. Az alsó ajkamba harapva fordítom félre a fejemet. Ki pillantok az ablakon. Nem akarok itt lenni. Bárhol szívesebben lennék ebben a pillanatban. Bárhol lennék csak nem itt.
Nem itt, vele.
- Del nem vagy éhes?
Ahogy felcsendül a hangja az autóban engem még a hideg is kirázz. Túl gyorsan töri meg a csendet. Túl élesen. Én nem akarok megszólalni. Elcsuklana a hangom. Vagy csak pusztán a hangszálaimat nem tudnám működésre bírni. Csak tátognék a hangok pedig valahol elvesznének egy másik univerzumban. Na, az lenne még csak az igazán csodálatos. Arra van még nekem szükségem. Igazán.
- Már úgyis elkéstem, teljesen mindegy, hogy mit csinálok. Ahol tudok kihajtok innen, és keresünk valami palacsintázót. Imádom a palacsintát. Palacsintát akarok enni. 

Mi ez a bájcsevej? És mégis, hogy lehet éhes, amikor most reggeliztünk? Én nem vagyok éhes. Még csak rá sem merek gondolni a kajára, mert félek, hogy kidobom, amit ki kell dobni.
Azt viszont senki sem szeretné látni. Biztos vagyok benne. Ez egy dolog amiben biztos vagyok.
Lehetséges, hogy az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok.
Lefordult balra, majd három utca – talán négy – nem tudtam követni a fonalat. Annyira nem is érdekelt a dolog. Nem gondoltam, hogy különösebben résen kellene lennem, hogy mégis merre kanyarogtunk az úton. Nem lehet vészhelyzet. Nem kell menekülőre fognom a dolgokat. Nem gondolom, hogy sokat érne vele, ha esetlegesen elrabolna.
Minek tenné meg?
Nem sokat nyerne vele. Azt kapná meg, amit már így is a magáénak tudhatott.
Teljesen rá vagyok utalva. Ami bármennyire romantikus lehetne bizonyos esetekben, határozottan nem az, sőt egészen ijesztő.
Rémisztő. Akár csak a bizonyos szörnyek. A csúnya szörnyek az ágy alatt. A gradrobban. Harry gardróbjában.
Harry ijesztő gardróbjában.
Tilos a bemenet. Lehetséges, hogy valóban azért tilos a bemenet. Valójában Harry borzalmasan félt engem a szörnyektől melyek a gardróbjában rejtőznek. Ő mindvégig csak megpróbált az egésztől megvédeni.
Természetesen.
Ez a megoldás. Mégis mi más lehetne? Teljesen egyértelmű. Hogy én erre eddig mégis miért nem jöttem rá?
A Palacsinta Királysághoz befordulva alig bírtam magamban tartani a röhögést.
A Palacsinta Királyság egy hatalmas sárga épület volt, amire gigantikus kék palacsintákkal volt díszítve a tetején. Gratulálok Harry Styles! Eszméletlen vagy. Tényleg. Valóban.
Ennél jobb helyet nem igazán találhattál volna. Még ha akartál volna, akkor se.
Pont tökéletes mennyiségű irónia zsúfolódott be az épületbe az elképesztően sok gyerek közé. Tényleg. Taps. Esküszöm. Taps.
Összeszorított ajkakkal nyitottam ki az autó ajtaját, miközben felnéztem a hatalmas épületre, amibe éppenséggel bemenni készültünk. Nos, legalább jó gyakorlás lesz azpn időkre, amikor majd ténylegesen ilyen helyekre kell majd járnunk.
Járnunk?
Járnom.
Igen. Az a biztos.
A vékonyka kis kabátomat összébb húztam magamon és megvártam míg Harry bezárja az autót, utána pedig az oldalán sétálva közelítettem a Palacsinta Királyságnak elnevezett épületet. Na, ez izgalmas lesz.
Az étterembe belépni olyan érzés volt, mint egy teljesen másik világba. Mindenhol csládok, visítozó – esetlegesen bömbölő – gyerekek. Ragacsos ujjak. Maszatos szájak. Juharsziruppal díszített kisruhák, kisingek, kispólók, nadrágok. Na, szóval minden csupa-csupa juharszirup. Mindegyik kisgyerek olyan tipikus kisgyerek volt. Aranyos, hangos, és nagyon-de nagyon mocskos. A lelki szemeim előtt láttam Harry hófehér kanapéját – juharsziruposan. És, ahogy rápillantottam, arra jutottam, hogy ő is ugyanazt látta a szeme előtt. Mind a ketten megpróbáltunk elmanőverezni az emberek között, el egészen a lépcsőig. Ott pedig gyorsan felpattogtunk. Legalábbis Harry, én már annyira nem pattogok jobbra-balra. Az emeleten vártuk a megváltást.
Nos, tévedtünk.
Minek? Minek egy étterembe játszóház a gyerekeknek? Minek?
Ne már. Csak, tényleg, ne már.
Végső elkeseredésünkben lehuppantunk az egyik hátsó asztalhoz. Vagyis Harry, én nem. Igen. Megint. Mind a ketten elképesztő sebességgel nyúltunk az asztalon elhelyezett étlap felé. Mintha azzal bármi is megoldódna, ha végigpásztázzuk a palacsinta-kínálatot. Nem. Nem fog. Ez itt egy teljesen elcseszett helyzet. Olyan mértékben elcseszett. Hogy azt már nem is lehetne okozni.
Nem. Véleményem szerint tényleg nem.
A kínálatot végigpásztázva én egy vaníliával töltött rakott palacsintát szemeltem ki magamnak. Nem igazán voltam éhes de a vanília szó hallatán a nyál összefolyt a számban. Igen, jól esne egy kis vanília. Így hát alig vártam, hogy megérkezzen a pincér.
Pár perccel később pedig egy hosszú hullámos szőke hajú magas lány állt meg az asztalunk előtt. Mosolyogva kérdezte meg, hogy mit hozhat. A lány gyönyörű volt, elképesztően csinos. Olyan vékony amilyen en is volt. Mielőtt. Nos. Mielőtt Harryvel találkoztam.
Fél szemmel rá sandítottam. Ő pedig egy bájos mosolyt küldött a lány felé, aki szerintem ettől a mozdulattól a bugyijáig pirult. Nos. Igen. Velem is ez történt. Amikor még rám is bájos mosollyal pillantott. Most pedig örülhetek, ha kapok egy fintort.
Ugye micsoda boldog pillanatok?
Én is így gondolom.
Az ajkamat balra húztam, és hangosan leadtam a rendelésemet.
Az élet, szar. Tényleg szar.
Durván az.
Harry is ugyanazt kérte, mint én. A lány pedig a rendelést megkapva, ajkába harapva, haját hátracsapva, csípőt rázván indult vissza a konyhába.
Na, igen.
Harry pedig természetesen folyót növesztett a lábunk alá.
Ki gondolta volna?
Én. Én igen.
Hajamba túrva a földre pillantottam. Összepréseltem ajkaimat, hogy ne mondja semmit. Pedig a szavak csípték a nyelvemet, hogy kiejthessem őket. Borzalmasan, mint száz darázs. Harryre pillantottam aki az arcomat pásztázta. Vajon arra keresi a választ, hogy mennyire idegesített fel az előző jelenet? Nagyon. Miért? Nem volt fél órája, hogy olyan veszedelmesen nyomta a kibaszott nyelvét a számba! Ez már önmagában felháborító. És a hab a tortán? Na, az az előző jelenet volt. Köszönöm Harry. Igazán köszönöm. Nem gond, hogy a szívem alatt hordom a közös gyerekünket – jó nem a szerelem gyerekünk, de akkor is – te nyugodtan flörtölgess a Palacsinta Királyságban kérlek.
A palacsintánk megérkezett a jelenet pedig folytatódott. Azt hittem ott helyben baszom bele mind a kettő fejét abba a vakítóan sárga asztalba előttünk. Tényleg. Rosszul voltam ettől a jelenettől. Hallgattam őket percekig, és nem tettem semmi mást, csak elkezdtem megeszegetni a palacsintámat. Én egy higgadt, érett nő vagyok. Hamarosan huszonhat éves. Nem fogom felkapni a vizet azon, hogy egy húszéves kissrác itt flörtölget a szemem előtt. Mégis kit zavar? Engem biztosan nem.
Na, jó, de. Nagyon is zavart. Amikor pedig a lány bevetette a bűvös mondatot, akkor nekem elpattant valami az agyamban. A villám hozzácsapódott a már csak fél palacsintámat tartó tányérhoz.
Síri csend.
Lenyaltam az ajkamról a tejszínhabot, majd felpillantottam rájuk. A lány értetlenül, Harry pedig egy apró – takargatni próbált – mosollyal pillantott rám. Felhúztam a szemöldökömet, kifújtam a levegőt, majd Harryre pillantottam. Ő kuncogott a bajusza alatt.
Itt úgy döntöttem, hogy teljesen elegem van.
Szépen megtörölgettem a számít a szalvétába. Felkaptam a kistáskámat, megigazítottam a sálamat, majd elléptem az asztaltól.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam – A palacsintát és a műsort is – biccentettem feléjük – Ha gondolod, nyugodtan átveheted a helyemet – pillantottam a lányra – Minden szempontból.
Itt pedig Harryre néztem és összehúztam a kabátot a kerekedő pocakomon.
Végül pedig elsétáltam.
Úgy érzem én nyertem.
Mindenképpen én nyertem.
Az ajtón kisétálva már fogalmam sem volt, hogy hova tartok. Nem ismertem a várost. Nem tudtam, hova tartok. Nem volt célom. Csak egyszerűen el akartam onnan tűnni. Még itt a hideg utcán fel és alá sétálgatni is sokkal izgalmasabb és élvezetesebb, mint, hogy azt a beszélgetést hallgassam. Amikor az első apró kis könnycseppecske lecsordult az arcomon, akkor elnevettem magam. Nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes vagyok miatta könnyeket ereszteni. Nem hiszem el, hogy képes engem megsiratni. Hogy még mindig képes ilyesmire. Már rég le kellett volna mondanom róla. Ő már nem az az édes tizenkét éves kisfiú, aki szerelmes volt belém. Nem. Ő már egy nagyra nőtt szamár. Ahogy tartja a mondás. Megnőtt. Ész nélkül. Na, igen.
Nevetve törölgettem a kis könnycseppeket az arcomról miközben rendíthetetlenül sétáltam előre. Egyre hisztérikusabban. Nem tudom, hogy mennyire tűnhettem az utcán, de valószínűleg pont annyira, hogy közveszélyesnek nyilvánítsanak.
Egy hirtelen rándulást éreztem a karomon. A csizmám sarka megbicsaklott én pedig Harryvel találtam szembe magamat. A kezét rögtön elrántottam az enyémtől. Majd a maradék csillogó könnyeimet gyorsan letörölgettem az arcomról.
- Mi van? – kérdeztem, miközben szipogtam egy hatalmasat, és megtöröltem az orromat. A kabátom ujjával természetesen – csak nőiesen.
- Ezt én kérdezhetnem. Te sétáltál ki úgy, mint egy díva. Most pedig itt bőgsz. Mi bajod van? – nézett rám szemöldököt ráncolgatva. Én könnyes szemmel pillantottam rá, majd megértettem mindent. Harry egy gyerek még. Annyira gyerek még. Nem fogja megérteni. Nem fogja megérteni, hogy nekem arra lenne szükségem, hogy biztonságban érezzem magam. Hogy biztonságban érezzem a kicsit. Mert így nem tudom azt érezni. Mert nem vagyok biztonságban. Nem vagyok biztonságban vele.
Semmi. Csak a hormonok tudod – mosolyodtam el és pillantottam a hasamra – Semmi gond nincs, csak pillanatnyi képzavar.
Úgy tűnt, mintha nem lett volna megelégedve a válaszommal.
Nagyon úgy tűnt.
Nagyon-nagyon úgy tűnt.
- Köszönöm Del, most az igazat.
Ott álltam. Az egyik lábamról a súlyt áthelyeztem a másikra. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Nem tudtam, hogy ezt mégis, hogy lehetne elmondani? Hogy lehet elmondani azt, hogy arra vágyom, tarts engem és a gyerekemet biztonságban? Hogy ne küldj el minket egy másik lakásba, ahol csak ketten leszünk? Hogy szeresd a gyerekedet úgy, mint egy igazi apa? Hogy hitesd el velem, hogy nem én vagyok a világ legönzőbb, és legrosszabb embere? Hogy érezd azt újra, amit tizenkét évesen? Hogy szeress engem, amikor senki más ne szeret?
- Del?
- Én csak haza akarok menni.
- Holnap indul a gépünk Londonba, és akkor otthon leszünk.
- Az nekem nem az otthonom – Ahogy ezt kimondtam rögtön elbőgtem magam. De úgy igazán. Az összes létező könnyem csordult a szememből. Én annyira haza szerettem volna menni. Haza. Anyához. Az anyává válás hatalmas dolog. És ha az ember, akivel ezt nem tudod megosztani, az a saját édesanyád, az a legfájdalmasabb dolog a világon. Én nagyon szeretem a szüleimet. Nem becsültem meg őket igazán, de valóban. Igazán szeretem őket, és az, hogy most nem lehetnek itt velem. Nem élhetik ezt át velem, az a legborzalmasabb dolgom, ami valaha történt velem.
- Harry – szóltam hozzá a könnyeimmel küszködve – Nekem szükségem van rád. Szükségem van rád. Én. Én nem bírom ezt egyedül végig csinálni – bőgtem. Elképesztően bőgtem. – Nem számíthatok senkire. Senkire, csakis rád. Kérlek Harry. Nagyon szépen kérlek, bármi történik, ne hagyj egyedül. Mert, akkor én. Én.
Nem tudtam befejezni a mondandómat.
Egyszerűen csak nem tudtam. Elcsuklott a hangom. Lehajtottam a fejemet. Nem akartam belegondolni, hogy mit kezdenék magammal, ha végleg egyedül maradnék ebben a világban. Ha már egyáltalán nem lenne sehova mennem. Ha nem állna senki mellettem. Vagy esetleg mögöttem, hogy tartsa a hátamat, amikor összeesni készülök. Nem akartam összezuhanni. Végelegesen semmiképpen. És a babámmal mégis mit tennék?
Ó Istenem!
A babám.
Az ajkamba haraptam és úgy pillantottam fel rá. Az ő szemei csillogtak. Úgy nézett ki, mint aki tanakodik, hogy most mégis mit kellene tennie.
Nálam ne keresse a választ. Én nem tudom a választ. Nem hordok puskát a zsebeimben. Erre a helyzetre nincs puska, nincs jó tanács, bölcs tapasztalat. Magunknak kell megoldanunk a helyzetet, ami úgy tűnik, igenis a nehezünkre esik.
- Nem hagylak.
A szemeibe néztem. Mélyen. A zöldekbe. Oda.
- Megígérem neked Del Gloria Evans, hogy nem hagylak egyedül. Ha mást nem is, ezt megígérem.
A szemeimbe könnyek tódultak. A lelkem úgy érezte magát, mint egy fuldokló, amikor végre levegőhöz juthat. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Elmosolyodtam.
Az égre pillantottam. Majd vissza Harryre. És az arcomon lefolyó könnyekkel karöltve borultam a mellkasára. Karjaimat pedig erősen a hátára szorítottam. Soha nem akartam elengedni. Soha.
- Ígéred?
- Ígérem.