tizennégy - legkirályabb

Igen tudom Április óta nagyon sok idő telt el. Szerintem is. Szerintetek is. Del meg Harry szerint is. Mindenki szerint. Sok víz lefolyt azóta a Dunán. Bizony. Bocsánat. Tényleg. Sajnálom. De itt vagyok. Nem mondom, hogy újult erővel, merrt most a portfóliómra kell koncentrálnom, de mindent megteszek. Köszönöm a kedves megjegyzéseket. Látod Blanka, elolvastam, és megembereltem magam! :) Mindig elolvasom őket, és mindig borzalmasan örülök is nekik, szóval köszönöm lányok.
Ó, még annyi, hogy közben elkezdtem valami mást is, ha érdekel titeket, és olvasnátok valamit amíg a Positive-ba nincsen semmi lustaságom miatt, akkor katt: IDE!


Megpróbáltam őt elkerülni. Ténylegesen megpróbáltam. Minden módszert bevetettem. Ha ő a földszinten tartózkodott, akkor én az emeleten próbáltam elütni az időt. Hogyha oda tévedt, akkor
nekem sürgősen harapnom kellett valamit, hogy rögtön a konyhába szaladjak. A nyakamat törve rohantam le a lépcsőn, minden eggyes alkalommal, amikor ő betettte a lábát a hálószobába.
Nem akartam vele találkozni. Egyáltalán semmi kedvem nem volt hozzá.
Mégis miért is kéne velem lennie?
Így megkönnyítem a dolgát. Legalább nem kell megpróbálnia elviselni. Nem kell próbálkoznia, mivel nem adok neki esélyt se, hogy megpróbálja. Mármint, hogy elviseljen. Meg mondjuk azt sem, hogy hozzámérjen. Ez a baj velem. Ha hozzámér, akkor vége, mindennek. De ténylegesen.
Addig tudok haragot tartani, addig tudom elkerülni, addig tudok távolságot tartani, addig nem törődök vele.
A gyönyörű szemeivel, az apró anyajegyeivel, amik behálózák az arcát, az egész testét, a tetoválásaival, azzal a sok-sok pici de határozottan jelentős tetoválásával. A fürtökkel, amik már a válláig érnek. És csak úgy egyszerűen mindennel együtt.
Utálom érte. Utálom, amiért ennyire vonz, mint egy rohadt, mocskos mágnes kék pólusa, mármint ha én vagyok a piros, természetesen.
Szerintem mindent túlmagyarázok. Valószínűleg igen. Meg túl is gondolom. Ha nem gondolkoznék ennyit, akkor valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne. Nem lennék ennyire feszült. Nem bődnék minden második nap, és akkor valószínűleg a hajam se hullana. Mindig hullik a hajam ha stresszes vagyok. Ez egy ilyen rossz szokás, idézőjelesen. Más a körmét rágja, nekem a hajam hullik. Csak persze a körömrágást meg lehetne állni, de ezt a borzalmat, hogy a hajad csomókban hullik ki a fejed búbjáról, ezt, na ezt nem igazán tudod irányítani. Annyit tehetsz ellene, hogy iszol egy finom zöldteát és megpróbálsz relaxálni. Mondjuk egy meleg, habos fürdővel.
Na igen. Ezt teszem most pont én in.
Ez a legjobb módja arra, hogy elfelejtsen az ember mindent. Zöldtea és fürdő. Mindig ezt csináltam, ha éppen nagyobb krízisen mentem át az életemben. Ez határozottan megnyugtató hatással van, nem egészen stabil idegeimre nézve.
Ezt csinálom már minden eggyes nap. Zöldtea, fürdő, pihenés. Aztán szépen lassan a napok összefolynak és hetekké alakulnak. Már azt sem tudom, mikor tettem ki utoljára a lábamat a lakásból. Bizonyára nagyon régen, mivel hamarosan vizsgálatra kell mennem. Pontosabban holnap. Remélhetőleg végre megfogom tudni édes pici drágám, hogy mégis fiú vagy-e vagy kislány. Eddig mindig sikeresen úgy fordultál, hogy egyáltalán ne lehessen megmondani, még csak tippelni se, hogy melyik nemet fogod erősíteni, amikor a világra jössz.
Sosem hittem az anyukáknak, akik azt mondták, hogy nekik teljesen mindegy csak egyésséges legyél, de teljességel igazuk van. Mégis mit számít? Igazán semmit.
Megfogom a mentazöld törülközőt és magam köré tekerem. Majd a fürdő ajtaját kitárva vizes talpakkal battyogok a hálószoba felé.
Harry a napaliban bámulja a tévét. Ó, mégis ki gondolta volna? Mindig ezt csinálja. Idióta valóságshowkat néz, vagy éppen a Family Guy szarságain nevet. Most per pillanat a második. Sosem értékeltem igazán az ilyen sorozatokat, de ha esetlegesen nincs jobb elfoglaltságom, akkor én is megelégszek ezzel a borzalommal. A semminél jobb. Harry viszont határozottan élvezi, amikor ezt az undormányt nézheti. Azt mondja, hogy ez neki kikapcsolódás. Nem tudom megérteni a férfiakat. Mind ilyenek. Mindannyian- Egytől-egyig. Szeretik az undorító dolgokat, na meg a koszos dolgokat, meg az akciót. Valószínűleg a zombi filmeket is valami tesztoszteron túltengésben szenvedő állat találta ki. Biztos vagyok benne.
Amikor felveszem hófehér hálóingemet, akkor a tükörbe pillantok. Most már egyáltalán nem lehet téged letagadni Picikém. Annyira egyértelmű, hogy itt vagy a szívem alatt, hogy még a vak is látja. Annyira várom már, hogy itt legyél. Te majd rendbe hozol mindent. Érted megéri ez a sok szarság, tudom. Biztos vagyok benne. Te vagy az egyetlen dolog, amiért megérte elszenvedni az elmúlt öt hónapot Harryvel. Jézusom. Igen. Annyi volt. Nagyon elvesztettem az időérzékemet az elmúlt időben. Már a tavaszi kabátokra sincs igazán szükség hiszen Május végét járjuk. Már túl vagyok a felén. Már csak négy hónap és itt vagy te is. Ez az egyetlen dolog ami megnyugtat.
Ebben a pillanatban pedig megdermedek. Valami belül megmozdult bennem. De nem a lelkemben. Nem egy érzés. Nem érintett meg semmi. Konkrétan megmozdult bennem valami.
Aztán megint. És megint.
Felsikítottam.
Könnyek szöktek a szemembe.
A pocakom bal oldalán, ott belül, te vagy az. Hát te vagy az. Persze, hogy te vagy az. Rugtál egyet. Nem is egyet. Sokat. Hatalmasakat. Olyanokat, hogy még a lelkem is beleremegett.
- Harry!
Egyszerűen nem tudom elhinni ez eszméletlen. Annyira felemelő érzés.
Harry hatalmas toppanással lép be a hálóba. A haja zilált, rám pillant. Én pedig a lefolyó könnyektők alig látok valamit. Nevetek. Odalépek hozzá. Hirtelen megfogom a kezét a csuklójánál fogva, és ráteszem a tenyerét a pocakomra. Arra a pontra, ahol az apró rúgásokat éreztem. És akkor érkezik még egy. Harry rám pillant. Hitetlenkedő mosoly jelenik meg az arcán, majd hangosan felnevet. Boldogan, úgy, hogy közben a fejét hátra hajtja a szemeit pedig becsukja. Lelket mosolyogtató kuncogás az. Én is csatlakozom hozzá. Ez annyira elképzelhetetlen. Már kezdtem aggódni, mert eddig még sosem csinált ilyet ez a kis apróság. Azt gondoltam van vele valami baj. De, ha ilyen kis virgonc, akkor nem lehet vele semmiféle probléma.
Együtt nevetünk Harryvel. Percekig. Egyikőnk sem tudja abbahagyni. Még ha akarná, akkor sem. Ez életem egyik legszebb pillanata. A könnyek záporoznak le az arcomon, és a pólómon landolnak. Remegő kezemet a Harryén tartom, akié még mindig a hasamat tapogatják és várja az újabb rúgásokat.
Harry arcomra pillant. Elmosolyodik. Én is követem a példáját.
- Miért sírsz? - kérdezi tőlem kuncogva.
- Fogalmam sincs - nevetem én is. - Én csak. Meglepődtem. Nagyon meglepődtem. - Magyarázom miközben jobbra-balra hadonászok az orra előtt. Elkapja a csuklómat és lefeszíti a testem mellé.
- Értem Del, nem kell kiverni a szememet - ingatja a fejét, és még kapok egy szemforgatást is mellé.
Ó. Játékos Harry.
Most akkor barátok vagyunk? Megint? Vagy nem?
Nem egészen tudom őt követni. Határozottan kijelentem, hogy ő a legbonyolultabb ember akivel valaha találkoztam. Igen. Valóban.
- Miért nézel olyan értetlenül? - kérdezi miközben elengedi a csuklómat. Összevonja a szemöldökét. Ó jaj. Nem kellett volna ezen ennyit gondolkoznom, mert már el is szállt a barátságunk. Csak pár pillanat kellet hozzá és már szerte is foszlott.
- Semmi, csak éhes vagyok. Majd kilyukadkod. Enni kéne valamit.
- Rendben, gyere menjünk együnk valamit?
Mi? Ketten? Együtt? Komolyan? Ki vagy te és mit tettél Harryvel?
Biztos vagyok benne, hogy a szememben boldogság szikrái villantak, mert Harry ajkai elnyíltak és úgy nézett rám. mint aki még életében nem látott embert. Elmosolyodok és bólintok. Ezzel jelzem neki, hogy én teljes mértékben benne vagyok a dologban.
Elsuhanok mellette lefele a lépcsőn, még mielőtt meggondolhatná magát én már indulásra készen állok, az ajtóban. Nagyon régóta nem tettem ki a lábam a lakásból, már igazán szükségem van arra, hogy szívjak egy kis frisslevegőt. Így hát amikor felveszi fekete lenge kabátját és kinyitja előttem az ajtót, akkor annyira örülök, mint egy gyerek aki új játékot kap. Széles mosollyal ritmusra lépkedve haladok végig a hosszú folyosón a liftig Harryvel a nyomomban.
A gyomrom pedig megkordul. Hangosan. Brutálisan hangosan. Mintha egy atomerő,ű robbant volna fel egy emelettel lejebb. Körülbelül. Vagy esetleg, mintha ezer oroszlán üvöltöt volna egyszerre a szomszéd lakásban. Igen. Pont olyan hangosan.
Harry is felfigyelt rá. Rámbiccent, amolyan elismerően.
- Ez ő volt - mutatok a pocakomra elszánt tekintettel.
Harry pedig elneveti magát. A fejét a plafon felé hajtja.
- Egyértelmű - mosolyog. A lift ajtaja kinyílik, mi pedig belépünk.
Csend.
Kellemes csend.
Nincs mit mondanom Harryek. Az elmúlt tíz percben sokkal többet beszéltünk, mint a hetekben, szóval szerintem már igencsak kimerítettem a keretet. A húrt pedig nem akarom túlfeszíteni, mert az senkinek nem lenne jó. Örülök, hogy egyáltalán elhagyom a lakást. Ennyi örömöm még nekem is lehet az életben.
Minden jól alakul. Harry egy szuper kis kínai étterembe visz, ahol kedvemre belakhatok a kedvenc fűszeres csirkémből, és még szerencsesütit is eszek a végén. Harryvel nem beszélünk túl sokat. Csak éppen annyit, ami szükséges. De nem is érdekel. Ennek ellenére az este kellemesen telik. És én is kellemesen eltelek. Na igen. Tudok enni. Vagyis, tudok enni Pici. Mi. Ketten. Megoldottuk azt a hatalmas adag fűszeres csirkét, ugye? Neked és a Maminak az piskóta. Meg se kottyan.
Ahogy hazaérünk Harry lesegíti a kabátomat. Majd leveszi a sajátját. Mindeközben én az előszobai tükörben pocakomra pillantok, és egy ferde mosoly kíséretében felhúzom az ingemet a hasamon, majd oldalra fordulok. A kezemet a köldököm helyére simítom, ami már bizony mélyen van a pocakomban, majd beledugom az ujjam a lyukba. Nevetnem kell. Pici, te aztán megváltoztatod a testemet rendesen.
- Ez a legkirályabb dolog, amit valaha láttam - suttogja Harry mögöttem. A tükörben rápillantok. Látom, hogy mereven bámulja a pocakomat, miközben olyan széles mosoly terül az arcán, hogy azt ha péklapáttal akarnám onnan levakarni bizony akkor se sikerülne.
Szembe fordulok vele.
Ekkor pedig felvezeti a tekintetét az enyémhez.
- Ez a legkirályabb dolog, ami valaha történt velem - mondom én.
- Igen, ez lett volna a következő mondat - suttogja, miközben az alsó ajkát benedvesíti. Nevetek. Hát persze Harry. Hát persze. Ahogy nevetek tenyeremet a mellkasára helyezem, majd rápillantok. Ő elmosolyodik. Lehajol hozzám és egy apró puszit nyom a jobb arcomra. Lehunyom a szememet, és a karjaimat felvezetem a nyakába, és úgy húzom közelebb magamhoz. Ő pedig tenyerét a derekamra simítja. Az arcomat a nyakába temetem és úgy szívom be mentholos illatát. A gerincemen végigfut egy apró kis rezzenés. Mélyen. Nagyon mélyen felmelegszek. Az egész lelkem Harryt akarja magába szippantani. Mindenestül. Úgy, mint még soha senkit. Közelebb húzom őt magamhoz.
- Harry.
- Igen? - leheli a fülemhez.
- Szükségem van rád - suttogom - Ma. Holnap. Jövőre. Örökre.
- Del.
- Igen?
- Itt leszek. Ma. Holnap. Jövőre. - eután még közelebb húz magához a cspőmnél fogva, a fülcimpámba harap és azt suttogta: - Örökre.